76

Herman Koch: Tiszelt M. úr!

Könyvkritika

herman-koch-tiszelt-m-ur

Adott egy sikeres író, egy rejtélyes ügy a múltban, amelyről a sikeres író egykor bestsellert írt, és egy ugyancsak rejtélyes figura, akinek fontos szerepe volt abban az ominózus ügyben. Ez a titokzatos alak most ott lakik az író szomszédságában, és gyakorlatilag leselkedik a tollforgató után. Ha ez nem lenne elég, akkor Herman Koch még jól összerázza a koktél összetevőit, elhiteti az olvasóval, hogy a fehér valójában fekete, és a végeredmény egy egészen különleges regény. Letehetetlen.

Az író a címbeli M. úr, a teljes nevére nem derül fény a regényben. Legnagyobb sikerét Jan Landzaat titokzatos eltűnéséről szóló regényével aratta. A középiskolai történelemtanárnak azt követően veszett nyoma, hogy viszonyt folytatott az egyik tanítványával, a gimnázium legszebb lányával. A tanárt utoljára a lány szüleinek hétvégi házánál látták, ahol a lány az új barátjával töltött pár napot, kettesben. Landzaat tanár úrnak csak az autója került meg, a férfi soha. Holttest nem lévén, hivatalosan gyilkosságról sem lehetett szó, de mindenki úgy gondolta, hogy Landzaat tanár úr utolsó óráiról a fiatalok többet tudnak, mint amennyit a nyomozóknak elárultak. Erről írt egy fiktív történetet M. úr, a neveket megváltoztatva a történetben, de hűen ragaszkodva azokhoz a tényekhez, amelyeknek utána tudott járni. A többit a fantáziájára bízta. A regény ezt a múltbéli eseményt tárja fel, és azt mutatja meg, hogy a felderítetlen bűnügy milyen hatással van a szereplőkre még évtizedekkel később is.

A regényről nehéz anélkül beszélni, hogy ne áruljak el valamivel többet a cselekményről, mint a szűkszavú fülszöveg, de igyekszem ezt spoilermentesen tenni. A korrektség jegyében hadd álljon itt egy figyelmeztetés: noha lényeges információt, olyant, amelyre az olvasó a könyv első ötven oldala után ne jönne rá, nem fogok elárulni, a következő pár bekezdés némi cselekményleírást tartalmaz.

Koch a regényt öt részre osztotta. A történetvezetés nem lineáris, epizódonként ugrál az időben, és közben a nézőpontokat is váltogatja. Az első részben M. úr szomszédja beszél egyes szám első személyben, mintegy az íróhoz intézve szavait, mintha levelet írna neki. Lekicsinylő nézőpont ez, M. úrról már-már becsmérlően beszél, világos, hogy az írót nem tartja olyan nagyra, mint mások, vagy esetleg neheztel rá valamiért. A sorokból helyenként intelligensen elbújtatott, máshol nyilvánvalóan maró gúny árad. „Ön is alaposan kiment mára a divatból, ne köntörfalazzunk, és itt most nem csak az életkorára gondolok – vannak, akik megöregednek ugyan, de egyáltalán nem mennek ki a divatból ‒, önről azonban mindkettő elmondható: öreg is, a divatból is kiment.” (11.) Az első rész végére szép lassan gyanú ébred az olvasóban: a narrátor talán személyesen is érintett a több évtizeddel korábban történt, máig felderítetlen ügyben, és nem éppen békés szándékkal közeledik az íróhoz, illetve annak feleségéhez és kislányához. Az író egyébként a jelek szerint nem ismerte fel a szomszédban az egykori eset egyik résztvevőjét.

A második részben az író szemszögéből látjuk a jelenkori eseményeket, és ismerjük meg közelebbről is M. urat; a narráció itt már egyes szám harmadik személyű. Az öregúr kissé már unja a szerepét, fárasztják az egyforma felolvasások, könyvbemutatók, de leginkább az újságírók és a rajongók mindig ismétlődő, egyhangú, lapos kérdései. Ő is kissé lenézi a publikumát, de kifelé a végtelenül udvarias és türelmes arcát mutatja. Érdekes képet alakít ki önmagáról ezáltal, talán a kétszínű a legtalálóbb kifejezés. Látja ugyan az alsó szomszédját (az első rész narrátorát), egy könyvbemutatón még találkozik is vele, de nem szentel különösebb figyelmet neki, számára csak egy az unalmas olvasók közül.

A harmadik, legterjedelmesebb epizód a múltba kalauzol, de az idősíkok még itt, a múltban is váltakoznak: Laura és Herman megismerkedésétől addig a pillanatig ugrál előre-hátra, amikor azon a bizonyos délutánon Landzaat tanár úrnak nyoma veszett. Landzaat viszonyt folytatott Laurával, aztán Laura összejött Hermannal, majd Landzaat eltűnt, és utoljára ott látták, ahol a két gimnazista egy meghitt hétvégét töltött együtt a lány szüleinek nyaralójában. A negyedik részben visszatér a jelenbe, és fejezetenként váltogatja a nézőpontokat: M. úr egyes szám harmadik személyben, valamint az első részbeli narrátor egyes szám első személyben. Az ötödik részben folytatódik ez a váltakozó nézőpont, de közben, ahogy a végkifejlet felé haladva az izgalom a tetőfokára hág, az időben is folyton ugrál múlt és jelen között. A lepel a rejtélyről csak az utolsó oldalakon hull le, és nem az, amire az olvasó számít.

A vacsora után tudtam, hogy Kochtól váratlan befejezésre számíthatok, de én egészen az utolsó oldalakig nem jöttem rá a megoldásra. Amikor végül fény derült a titokra, egy percre abbahagytam az olvasást, és mosolyogva bólogattam a könyv fölött: ravasz, ravasz! A megoldás logikus, észszerű és teljesen hihető. Olyan, mintha a szerző mindvégig ezt készítette volna elő, de ugyanakkor szüntelenül azon dolgozott, hogy engem, az olvasót szépen megvezessen. Telitalálat, teljes mértékben sikerült neki.

A fentebb ismertetett, váltott nézőpontok és idősíkok miatt úgy tűnhet, hogy a regény cselekménye és szerkezete bonyolult, de Koch olvasmányos, már-már könnyed stílusa ezt tökéletesen ellensúlyozza. Noha könnyed stílust említek, szeretném hangsúlyozni, hogy Koch messze nem a ponyva-kategória, és a regényt, noha magán viseli a műfaj jellegzetességeit, nem lehet egyszerűen csak thrillernek nevezni, annál sokkal több. Koch szépirodalmi igényességgel ír, és miközben a thriller elemeivel szórakoztat, tükröt tart az egész társadalomnak. Olyan témákat érint a regényében, mint a tanár-diák viszony, egy kamasz fejlődése elvált szülők elhanyagolt vagy gazdag (és látszólag harmóniában élő) szülők elkényeztetett gyermekeként, a történelmi múlt megítélése valamely szélsőséges politikai ideológia prizmáján keresztül, és magához az ideológiához való viszonyulás (a szemlélet nyilvános elítélése vagy a szimpátia kinyilvánítása), egy bizonyos társadalmi státusz fenntartása hamis szerepet játszva. Mindegyik számos lehetőséget rejteget ahhoz, hogy valami félresikerüljön, hogy lavinát indítson el, hogy valamilyen irányba befolyásolja egy jellem fejlődését, az események alakulását, s hogy a felszínre hozza hétköznapi emberek sötét oldalát.

Herman Koch jellemábrázolásból jeles. A szereplői nem csak hihető, hús-vér figurák, de a maguk módján szerethetők is, közel engedik magukhoz az olvasót, és ezalatt azt értem, hogy az olvasó nem tud közömbös maradni irántuk. Van, amelyiket az első perctől megérti, és van olyan, akit megvet vagy éppen sajnál. Kochra jellemző az is, hogy a regény során eléri, hogy az olvasó érzései változzanak egyik-másik szereplő iránt, s rádöbbenjen, hogy mennyire félreismert valakit, milyen korán alkotott róla egyféle véleményt, anélkül, hogy a teljes képet látta volna. Ezek mind a szerző zsenialitását dicsérik.

Nem tudok elmenni amellett, hogy a központi karakterek egyikét Hermannak hívják (akárcsak a szerzőt), és hogy helyenként egyes szám első személyű a narráció. Nem kell túl sokat beleképzelni ebbe, de a könyv elején található „figyelmeztetés” felér egy cinikus kacsintással: „Mindenkinek, aki önmagát vagy másokat felismerni véli e könyv valamely, vagy akár több szereplőjében, minden bizonnyal igaza van. Amszterdam létező város Hollandiában.” Csak ismételni tudom magamat: ravasz!

Herman Koch holland író és színész, rádió- és tévéjátékok mellett mozifilmekben is kapott kisebb szerepeket. Eddig számos novellát és tíz regényt írt. Íróként a legnagyobb sikerét a 2009-es A vacsorával aratta, amelyet 21 nyelvre fordítottak le, és amelyből holland, olasz és amerikai adaptáció is készült, utóbbi Richard Gere főszereplésével. A Tisztelt M. úr! a harmadik magyarra lefordított regénye.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2021.05.06