361

A chancellorsville-i csata

Ezen a napon történt: 1863. május 2. ‒ Horváth Gábor írása

chancellorsville-i-csata

Az amerikai polgárháború tele van magyar szájnak szinte kimondhatatlan nevű csataterekkel, de ezek közül is kiemelkedik talán Chancellorsville. 1863 májusának elején itt zajlott le Észak és Dél egyik legnagyobb csatája, s egy igazi dráma, mikor az egyik legkedveltebb és legnépszerűbb tábornok, „Stonewall” Jackson halálos sebet kapott saját embereitől (a képen). 

Az 1862-es balsikerű fredericksburgi csata után Lincoln elnök ismét kénytelen volt szembenézni azzal, hogy az általa kinevezett legutóbbi főparancsnok, Burnside tábornok nem képes megbirkózni a feladatával. A vereséget követően az őt leghangosabban kritizáló hadtestparancsnok, Joseph Hooker tábornok került végül pozícióba. Mint dandárparancsnok korábban kitüntette magát több összecsapásban is, és kezdeti működése januári kinevezését követően valóban bizakodásra adott okot. Hooker közismerten bátor és vitéz katona volt, ugyanakkor korábbi kadéttársai, akikkel együtt tanult West Pointban, nem rendelkeztek róla nagy véleménnyel. Eredményei középszerűek voltak: 29. az 50 kadét között a rangsorban. Összehasonlításként ellenfele, a déli Lee tábornok a másodikként végzett osztályában, 2000 megszerezhető pontból 1966.5-tel! Ez még nem volt nagy gond, a későbbi sikeres hadvezér Grant is csak a 21. lett a 39-ből, s nem mindig az eminens diákból válik a legjobb hadvezér. Mindenesetre Hooker gyorsan rendbe rakta a Potomac hadsereg morálját, feljavította ellátását, és átszervezte annak működési struktúráját. Fenyegető becenevéhez (az újságírók „Fighting”, azaz harcias Joe-nak nevezték el korábban) méltó módon támadó hadműveletet tervezett, hogy kivesse Lee észak-virginiai hadseregét a Rappahannock és Rapidan folyók mögötti központi állásából.

Hookernek minden a rendelkezésére állt. Hadserege jól felszerelt volt, míg a déliek krónikus hiányt szenvedtek ruházatból és bakancsból, illetve a Potomac létszámában is a kétszeresét tette ki ellenfelének. Az északi parancsnoknak 125-130 ezer katona állt rendelkezésére, míg Lee-nek 60-65 ezer. Utóbbi főerői most is Fredericksburgnél állomásoztak, ahonnan biztosíthatta a dél felé vezető utakat, s egyben támadást is indíthatott Maryland ellen. Jól megválasztott állás volt ez. Keletről és északról a Rappahannock folyó, északnyugatról pedig a kissé távolabb abba ömlő Rapidan folyó biztosította. Hooker dolgát áprilisban megindított hadművelete során különösen megnehezítette, hogy az olvadó hótól áradó Rappahannockon át kellett kelnie, ha meg akarta támadni Lee-t. A két folyó szögletében pedig ott állt a Vadon (Wilderness). A sűrű erdős-bozótos később egy másik csatának is helyet (és nevet) adott, de valójában a chancellorsville-i csata is nagyrészt ebben az alig áthatolható, egykor művelés alá vont, majd elhagyott terepen zajlott le. A terület a mai napig beépítetlen, buja folyómelléki másodlagos erdő, amelyet a helyi őserdő kivágása után cserjék és indáikkal mindent behálózó vadszőlő nőtt be, rendkívül nehezen átláthatóvá és bejárhatóvá téve 1863-ban.

Hooker haditerve jónak volt mondható, olyan pozíciót akart kierőszakolni, ahonnan lovassága elvághatta a déliek utánpótlási vonalát jelentő vasútvonalat Richmond felé. Ugyanakkor ezt manőverezéssel akarta elérni, ami – tekintetbe véve, hogy Lee a manőverezés mestere volt – nem mondható túl bölcsnek. Ennek ellenére nem indult rosszul a dolog. Hooker kétfelé osztotta hét hadtestből álló haderejét, és hármat kelet felé, Fredericksburg irányába küldött tüntetni, míg maga négy hadtesttel ellenállás nélkül átkelt a Rappahannockon a Vadonnál, és annak fontos pontján, Chancellorsville-nél ütötte fel főhadiszállását. Ez utóbbi ugyan településnek hangzik, de voltaképpen nem volt más, mint egy udvarház, a Chancellor House (a Chancellor család lakta) és annak melléképületei. Hooker eredeti elképzelése szerint ezzel a húzással ki akarta csalogatni Lee-t állásából, és megütközni vele nyílt terepen, hogy kétszeres túlerejével megsemmisíthesse. Ez egyáltalán nem tűnt lehetetlennek. Hooker hadtestei jó pozíciót vettek fel, a magaslatok a kezében voltak, lovassága pedig fenyegette a déliek utánpótlását, ám ekkor valami megroppant az északi parancsnokban. Mikor ugyanis Lee hadereje május 1-jén elkezdett felvonulni ellene – noha minden előny mellette volt –, támadás helyett visszavonulást rendelt el a Vadon felé, hogy inkább ott vegyen fel védelmi pozíciót. Úgy tűnik, Hooker hirtelen elbátortalanodott, mikor megjelentek az oly sok csatában győztes déliek, és azt gondolta, a cserjésből védekezve jobban boldogulhat. Azonban a déliek saját pályán harcoltak, és sokkal jobban ismerték a Vadont, mint ő. Hookert alvezérei hiába intették, hogy kezükben a lehetőség, most támadni, nem pedig visszavonulni és védekezni kellene, de mindhiába. Lee maga is annyira meglepődött ellenfele teljesen értelmetlen mozdulatától, hogy eleinte trükknek vélte.

chancellorsville-i-csata

Lee és legjobb alvezére, a Shenandoah völgyben végrehajtott nagyszerű hadjáratában tehetségét bizonyító „Stonewall” Jackson május 1-jén este felkészült a másnapi nagy csatára. Eleinte kételkedtek abban, hogy sikeres támadást lehet vezetni a sűrű és áttekinthetetlen bozótosban a kékek ellen, de végül a lovashadosztály parancsnoka, „Jeb” Stuart tábornok azt a megdöbbentő hírt hozta, hogy Hooker jobb szárnya a levegőben lóg, semmi sem fedezi, mert nem nyúlik el egészen a Rapidan folyóig. Lee és Jackson azt ötlötte ki, hogy utóbbi hadteste gyakorlatilag oldalmenetben elvonul az északi sereg frontvonala előtt, megkerüli ezt a szárnyat, majd hátba támadja. Ez rendkívül kockázatos döntés volt, amit csak igen ritkán alkalmaznak a hadvezérek – például Görgei Artúr a tápióbicskei csata előtt ‒, mert amennyiben az ellenfél észreveszi az oldalmenetet, egy támadással könnyedén megsemmisítheti az oszlopokat. Ám a Vadon erdős cserjése miatt az északiak nem fedezték fel ezt a mozgást, így Hooker passzív maradt. Jackson mintegy 25 ezer fős hadteste 1863. május 2-án reggel 7:30-kor elindult, és 20 kilométert menetelt, míg végül hatalmas ívet leírva délutánra az uniós hadsereg jobb szárnyának hátába ért. Mindeközben Hooker több mint 70 ezer embere farkasszemet nézett Lee 17 ezrével, anélkül, hogy támadtak volna, pedig ez utóbbi kétségtelenül végzetes lett volna a konföderációsokra.

Minthogy a jenkik semmit sem érzékeltek a bekerítő műveletből, a jobb szélen álló XI. hadtestet gyakorlatilag elsöpörte Jackson erőinek meglepetésszerű és hátulról érkező támadása délután 5 óra körül. A zömében németekből álló uniós egység teljesen felbomlott, és olyan gyorsan menekült, hogy az üldözők is lemaradtak. Jackson tábornok maga is előretört, hogy gyorsabb üldözésre serkentse katonáit, ám mikor visszatérni igyekezett csapataihoz, azok ellenségnek nézték az áttekinthetetlen terepen, és tüzet nyitottak rá. „Stonewall”-t három golyó érte, egy a jobb karjában akadt el, egy a bal csuklóját érte, míg a harmadik – a legveszélyesebb – a bal felkarján zúzta össze a csontot, valamivel a válla alatt. Lee legjobb alvezérét a sebesültszállítók hátravitték, ahol megmentése érdekében amputálták a bal karját. Egy ideig úgy tűnt, hogy mivel létfontosságú szervet nem ért sérülés, életben marad, ám fekvés közben tüdőgyulladást kaphatott, és május 10-én, egy hét ápolás után a mélyen vallásos katonatiszt felesége karjaiban visszaadta lelkét teremtőjének. Jackson hiánya gyorsan megmutatkozott a háború során a délieknél. Irodalmi érdekesség, hogy Jackson utolsó szavai („Keljünk át a folyón, és pihenjünk meg a fűk árnyékában”) ihlették Ernest Hemingway háborús regényének, A folyón át a fák közé-nek címét.

A csata másnap is tovább zajlott, Hooker egyre jobban visszavonta csapatait a Rappahannock folyó felé, átadva a magaslatokat a délieknek, akik közben május 3-4-én legyőzték Hooker különálló hadosztályát is keletre a Vadontól. Az északi tábornok eddigre maradék önbizalmát elveszítette, majd csaknem az életét is. A Chancellors House-nál lévő főparancsnokságán éppen a verandánál állt, mikor egy déli ágyúgolyó az egyik oszlopot kettétörte, s annak darabja földhöz vágta a tábornokot, akit eszméletlenül, de szerencséjére komolyabb sérülés nélkül vittek hátra.

Május 5-én aztán Hooker végleg visszavonta haderejét a Rappahannock északi partjára, feladva minden területi nyereséget és megszerzett pozíciót, amit kezdetben elért. Bár elmagyarázta Lincoln elnöknek, hogy tulajdonképpen nem is győzték le, ám nyilvánvaló jelei voltak az ellenkezőjének. Hooker hadserege a hadjárat során 17000 embert veszített, míg a déliek 12700-at, ráadásul a csatatér konföderációs kézen maradt, s Lee már egy észak elleni támadó hadjáraton gondolkodott, amely végül a július eleji gettysburgi csatában végződött. De azt már nem Hooker vívta meg ellene, mert hamarosan távoznia kellett posztjáról, amelyre kétségtelenül alkalmatlannak bizonyult.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Freeman, D. S.: R. E. Lee. New York, 1934; John Keegan: Az amerikai polgárháború. Budapest: Akadémiai, 2012Budapest, 2001

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2021.05.02