Miután Mohamed próféta egyesítette az arab törzseket, gyorsan megkezdődött a kiváló és fanatikus sivatagi harcosok hódító terjeszkedése a szélrózsa minden irányába. A jarmúki csatában megtörték a bizánci császárok erejét, elfoglalták Szíriát, majd szétzúzták a korábbi háborúiban meggyengült perzsa Szászánida Birodalmat, és hamarosan Indiáig jutottak. A hadjáratok Afrika felé is megkezdődtek. Az arab előretörést helyenként heves bizánci ellentámadások színesítették, de lassítani is alig tudták őket. 641-ben az iszlám hódítók elfoglalták Egyiptom fővárosát, Alexandriát, majd tovább törtek előre délnek Núbia felé és nyugatra a még bizánci kézen lévő magrebi partvidéken. Különösen heves harcok folytak a vandáloktól korábban visszahódított Karthágó birtoklásáért. A bizánci és berber erők 50 éven át folytattak váltakozó sikerű védekező harcokat, míg végül 698-ban a város végleg arab kézre került. A hódítók a VII. század végére elérték a mai Marokkó területén az Atlanti-óceánt, és csak a vizigót királyhoz átpártoló egykori bizánci város, Ceuta maradt keresztény kézen a Földközi-tenger déli partvidékén. Az arab hódítók ezzel párhuzamosan kiépítették tengeri flottájukat, s már Szicília (akkor szintén bizánci kézen lévő) szigetét fosztogatták. Valószínűleg az első ilyen tengeri rajtaütések során jutottak el először az Ibériai-félszigetre is.

A Római Birodalom nyugati felén az V. században létrejött germán utódállamok közül a vizigótoké volt az egyik legsikeresebb. Bár korábbi központjukat Galliában elfoglalták a frankok, de a VI. század végére az egész Ibériai-félszigetet uralták, miután megtörték az igen erős Szvéb Királyság erejét. Utóbbiak magyar szempontból is érdekesek, mert a szvébek közé tartoztak a korábban történelmi magyar területen élő kvádok és markomannok. A Vizigót Királyság – ellentétben a vandálokkal, vagy testvérnépükkel, a keleti-, avagy osztrogótokkal – képes volt megvédeni magát Bizánctól is. Ezek után különösen meglepő az az összeomlás, ami a nyugati gótokkal történt 711-et követően. Mint legtöbbször államok pusztulása esetén, a külső támadás csak az egyik – bár kétségtelenül döntő – oka volt a bukásnak. Az arabok feltűnése a Gibraltári-szoros afrikai oldalán önmagában még kevés lett volna ehhez. A Vizigót Királyság az ellatinosodó germán vezető réteg uralma alatt a VII. században élte fénykorát. A Toledo központtal megerősödő állam a vallási problémáit is megoldotta, miután az eredetileg ariánus germánok is áttértek a katolicizmusra. Az ország vezetésében a püspöki kar mellett komoly szerepet játszottak a nagybirtokosok, akik sokszor germán vezetők leszármazottai voltak. Ez utóbbiak megnövekedett hatalma és magánhadserege a VII. század végén, VIII. század elején azonban már a királyi hatalom kárára vált, és belháborúkhoz vezetett. Witiza királyt saját alattvalója, Roderik buktatta és ölette meg 710-ben, majd az ország gyakorlatilag kettészakadt azzal, hogy egy másik önjelölt király, II. Akhila az északkeleti országrészt vette birtokba. Roderikkel való viszonya bizonytalan, a források mindenesetre hallgatnak.

Talán Roderik különös trónra jutása és vele szemben érzett ellenérzése okozta, hogy Ceuta addig vizigótokhoz hű grófja, Julianus úgy látta, be kell hódolnia az araboknak, ha meg akarja őrizni a várost. A későbbi spanyol irodalomban ebből aztán Don Julian névvel egész romantikus sztorit kerekítettek árulással, szerelemmel és minden irodalmi kellékkel egy jó drámához. Mindenesetre Julianus behódolt az arabok észak-afrikai hadvezérének, Músza ibn-Nuszáírnek, és hajókat bocsátott rendelkezésére, hogy megtámadhassa a vizigótokat. Músza 710-ben először egy portyázó csapatot küldött a gótok ellen tengeren, majd 711-ben alvezére, Tárik ibn-Zijád kelt át Európába 12 ezer harcos élén. Az arab vezér egy Ceutával szembeni sziklánál szállt partra, melyet aztán Dzsebel al-Tárik, azaz Tárik sziklájának neveztek el, s amelyet e név évszázados torzulásai után ma Gibraltárként ismerünk. A hadjárat pontos oka és célja ugyanúgy ismeretlen, mint pontos menete. Nem kizárt, hogy valamelyik vizigót elégedetlenkedő hívta be zsoldosként az arabokat, akik aztán önállósították magukat, és az is lehetséges, hogy eleve hódítani érkeztek. Mindenesetre Tárik hadereje hatékony volt. Az események pontos lefolyását nehéz rekonstruálni, mert a források hiányosak és ellentmondásosak, ráadásul a legtöbb leírás jóval később lett csak papírra – pontosabban akkor még pergamenre – vetve. A döntő csata – ha volt ilyen egyáltalán – Guadalete mellett zajlott le 711-ben, de lehet, hogy már 712-ben. Tulajdonképpen az ütközet helyszíne is ismeretlen. Hogy milyen nehéz dolga van a történészeknek ilyen esetekben, felesleges kiemelnem. Olvassuk el például, a nagy arab történetíró, al-Tabari részletét Ibéria elfoglalásáról:

„Ebben az esztendőben Tárik ibn-Zijád, Músza ibn-Núszáir embere hadjáratot vezetett Andalúzia ellen tizenkétezer emberrel. Összetalálkozott Andalúzia királyával – al-Wakidi szerint Adrinúknak (a Roderik eltorzult változata a latinos Rodrigóból - HG) hívták ‒, aki a hispánok népéből való volt. Azt mondják, hogy ők idegen királyok voltak Andalúziában. Tárik ellene vonult minden erejével, és Adrinúk előrenyomult trónján ülve, koronáját, kesztyűjét, és a királyok minden ékét magára öltve. Kemény csatát vívtak, egészen addig, amíg Isten meg nem ölte Adrinúkot. Andalúzia meg lett hódítva a 92. évben.”

Nem sok, lássuk be! Konkrétum alig, a személynevek alig felismerhetőek, két évszázaddal később lejegyezve. Még csak azt sem tudják, hogy gótokkal harcoltak, bár arra emlékezett az arab irodalom, hogy idegenek voltak Ibériában. A csata után Cordoba, majd Toledo is arab kézre került, s alig hat évvel Tárik Európába érkezése után az iszlám hitharcosai már Gallia déli részét hódoltatták.

A vizigótok új királyt választottak ugyan, de az ellenállás megtört, hamarosan már csak Északnyugat-Ibériában folyt az ellenállás, és gyakorlatilag hosszú időre az egész félsziget arab kézre került. A helyi keresztények másodlagos „polgárok” lettek saját hazájukban, és sokan elarabosodtak, bár vallásukat megtartották. Ők lettek aztán a mozarabok. Ami árnyék volt a vizigótoknak, valamint a mai spanyolok és portugálok őseinek, az fény az Iszlámnak. Ibériában egy muszlim állam jött létre, amely kétségtelenül pompás civilizációt hozott létre, minden szépségével és problémájával, s a helyi lakosságnak csaknem 800 évébe került, mire 1492-ben az utolsó félszigeti településről is lekerült a félhold. Hogy az iszlám nem jutott el még északabbra, az pedig csak a frankoknak volt köszönhető, akik 732-ben – már mélyen a mai Franciaországban – Poitiers-nél végül útját állták a hódítóknak.

A képen Rodrigo/Roderik király látható gót katonáival a guadaletei csata előtt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Katus László: A középkor története. Budapest, 2001; The History of al-Tabari. Vol. XXIII. New York, 1990; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.