A chicagói 7-ek tárgyalása (The Trial of the Chicago 7) – Ősze Mária

A hat Oscar-díjra jelölt A chicagói 7-ek tárgyalása című film újabb mozgóképes utazás a Nixon-korszak sötét bugyrainak egyikébe. Az 1968-69-ben játszódó, valós események ihlette alkotást az Oscar-díjas forgatókönyvíró Aaron Sorkin írta és rendezte. Az Egyesült Államok történetének egy nálunk talán kevésbé ismert szeletét feldolgozó mozi tulajdonképpen egy „politikai” per (Közép-Európában koncepciós pernek neveznénk) tárgyalását és az odáig vezető eseményeket mutatja be. Sorkin mesterien fűzte össze a történet szálait, pontosan tudja, mikor kell a bíróságon zajló jeleneteket megszakítani visszaemlékezésekkel, ezáltal a néző még véletlenül sem un rá a tárgyalótermi részekre, vagy épp mikor kell a feszültséget fokozni és a történetet továbblendíteni egy-egy, a legtöbbünk számára váratlan fordulattal. Ugyanakkor semmit sem érne a zseniális forgatókönyv, ha nem lennének azok a csodálatos Oscar-díjas nagyágyúk, valamint a hasonlóképpen remek híres és kevésbé ismert színészek, akik egységes szereplőgárdát alkotva lenyűgöző és emlékezetes alakítást nyújtanak, továbbá kétségkívül életre keltik a film alkotójának elképzeléseit. Egy ízig-vérig amerikai film nem maradhat Oscar-díj nélkül!

A nomádok földje (Nomadland) – SzaSzi

Chloé Zhao műve az idei díjszezon favoritja. Rangos elismerések után most hat kategóriában várományos. Ne számítsunk szórakoztató közönségfilmre, de a dokumentumdrámai besorolás se riasszon el senkit! A tényregényen alapuló sztori egy nem mindennapi nő nem mindennapi élethelyzetéről szól, könyörtelenül életszagú. Fern (Frances McDormand) és a hozzá hasonlók egész életüket egy vállalatnál húzták le, amikor az csődöt jelentett, a lakhatás megszűnt, sőt a város is elnéptelenedett. Fern földönfutóvá vált, férje meghalt, így eladja ingóságait, egy kisbusszal afféle modern nomádnak áll. Ez alapján lehetne patetikus vagy melodramatikus az alkotás, de itt nincsenek nagy jelenetek, csak felismerések, katarzisok. Hogy miért rajong érte a szakma és a közönség? Mert Fern fiktív története könnyedén simul Amerika legszegényebbjeinek dokumentarista problémái, porízű bölcsességei közé. Mert képes elhitetni, hogy az önmagukat játszó nomádok profi színészek, ugyanakkor a képzett művészek hétköznapian is nagyszerűek. Mert úgy lázad a konvenciók ellen, hogy közben hiteles és előítéletektől mentes. Mert kevés a narratíva, Joshua James Richards kamerakezeléséből pedig egyszerre árad a légies költészet és a poros próza, fennkölt, mégis földközeli. Fern utazása segít felismerni, hogy miként maradjunk emberek.

Judas and the Black Messiah – SzaSzi

Az idei Oscar-hajrá egyik éllovasaként elhíresült film a 60-as évek amerikai polgárjogi mozgalmainak világába repít vissza. Érdekes, hogy a jelöltek között három másik alkotás is ezzel foglalkozik. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy az amerikai kormány emberiségellenes bűnei bekerüljenek a filmes diskurzusba. A tavaly nagy port kavaró Black Lives Matter mozgalom tükrében, amelynek indikátora egy fekete férfi ellen elkövetett rendőri túlkapás folyamán bekövetkezett emberölés volt, érthetőbbé válik a szándék, az üzenetet tekintve is akadnak párhuzamok. Az igaz történeten alapuló mű Fred Hampton, a Fekete Párducok radikális polgárjogi mozgalom chicagói vezetőjének elárulását és halálának körülményeit mutatja be az FBI informátoraként tevékenykedő Bill O’Neal szemszögén keresztül. A rendező Shaka Kingnek ez a második nagyjátékfilmje. Történelmileg hiteles, de nem „tolja túl” az eseményeket, inkább azok megélésére és a karakterekre koncentrál. Merészen paradigmaváltó, megcáfolja a mozgalomról kialakult korábbi ismereteket, ugyanakkor új nézőpontot hoz létre azzal, hogy a pitiáner árulót, O’Nealt állítja középpontba, üzenve, hogy a negatív hősökre is emlékezni kell. Leépíti a „rossz fehér” és „jó fekete” didaktikus általánosításokat. Több alkalommal utal arra, hogy nem kizárólag a bőrszínről és az elnyomásról akar szólni, az erőszak ábrázolását minimalizálja. Egy biztos, remek alakításokat, igazi karakterdrámát láthatunk.

Mank – tmoni

David Fincher művészfilmje, a Mank egy sziporkázóan szellemes és nagyon komplex alkotás: megismerhetjük belőle a szakemberek által minden idők legjobb mozijának tartott Aranypolgár keletkezésének körülményeit, egy öntörvényű és önpusztító, kiállhatatlan, mégis érdekes művészt, Herman J. Mankiewiczet, valamint Hollywood aranykorát, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Az elég kemény kritika, mely a filmipart éri, igaz a mostani modern időkre is. Az amerikai rendező – bár érezhetően szereti a film világát – kigúnyolja az álomgyár képmutatását, pazarlását, politikai mesterkedéseit. Egy embereket megnyomorító iparág tárul elénk, amelyben egy Mank-féle léha és részeges alak évekig tudott létezni, sőt élete mélypontján egy mesterművet is képes volt írni 6 hét alatt, s ahol még ezt is meg akarták akadályozni mindenféle önös okokból. A Mank alapkérdése: kié a film Hollywoodban? Az íróé, a rendezőé vagy a produceré? Aki a mozi minden rezdülését érteni akarja, annak nem árt, ha ismeri az Aranypolgárt, s még így is többször meg kell néznie, annyi réteg hámozható le a történetről, mely egy igen komoly, mégis szórakoztató, a film világába bevezető és ott elkalauzoló alkotás.

Minari – Szilvási Krisztián

„Wonderful wonderful Minari wonderful” ‒ ki gondolta volna, hogy a koreai vízitorma egyszer az újrakezdés zöldellő-simogató szimbólumaként fog szemeket párásítani, lelkeket makacs „csakazértis”-be szilárdítani és végtelen együttérzést kelteni egy otthonuktól messze szakadt, amerikai álmot beteljesíteni igyekvő család képében? Lee Isaac Chung forgatókönyve és belőle rendezett filmje ugyanis pontosan ezt teszi a képernyőn és ezt teszi a nézőben: markáns vonalon haladó, kevéssé összetett történetben mesél egy két világ határán billegő sorsot megélő családról, akik a már nem oda, még nem ide tartozás nehézségein keresztül próbálják meghatározni önmagukat a 80-as évek Amerikájának vidéki kulisszái között. Ők egyáltalán nem élősködők (utalás, ugyebár), szorgos-dolgos emberek magukba fojtott vágyakkal, távolba révedő hitekkel, bizodalmakkal. Teszik, amit tenniük kell, és közben pereg a remény, csordul az élet vasfoga, csorbulva húz nyomot a kereszt a poros úton, elapad a víz és a könny, hogy végül mindent lángba fojtson, egyúttal megtisztítson a balsors. A vissza egymáshoz pedig végül az, amit igazán kerestek. Nem kell továbbnézni, az aranyszobor az övék.

A metál csendje (Sound of Metal) – tmoni

Személyes világunk törékenységéről szól Darius Marder első fikciós nagyjátékfilmje, A metál csendje, amelyben egy dobos nehezen összerakott, stabil élete egyik napról a másikra összeomlik, mert elveszíti hallását. Hogyan tudja feldolgozni veszteségét, lehet-e még teljes az élete? Egy siket közösségben próbál talpra állni. A mozi hat és lebilincsel, mert mentes minden sallangtól és melodrámától, életszerű, és tökéletesen bemutatja a siketséget, valamint azt a folyamatot, melyben a főhős eljut a kiútkereséstől a problémával való együttélésig. Mindezt a történet és a kiemelkedő színészi alakításokon túl a professzionális hangvilág segítségével éri el, mely ijesztő, kényelmetlen és pengeéles. Marder kreatívan használja a hangsávot Ruben (Riz Ahmed) belső nézőpontjának bemutatásához. Ez a sajátos formanyelv – a hangok, a zajok és a különböző csendek – biztosítják, hogy a siketség a maga nyers és kíméletlen valójában jelenik meg a vásznon. Ennek köszönhető, hogy a zenész környezetének beszűkülésével párhuzamos tárul fel a néző előtt az ő belső világa. Rendkívül hiteles alkotás, az érzékenyítés tökéletes példája, mindenkinek látnia kellene.

The Father – Szilvási Krisztián

„Már nem tudom, mi történik... De tudom, hogy az óra a csuklómon van, azt igenis tudom.” Amilyen fájdalom volt látni az Iris – Egy csodálatos női elme (2001) és a Megmaradt Alice-nek (2014) című filmekben, annyira letaglózó, mélybe taszító, kétségbeesett és reménytől fosztott azt az állapotot végigkövetni a The Father-ben, amely a leginkább méltatlan az emberi lényhez. Mert tragikus, ha a halál révén a holnapot elveszítjük, viszont ha életünkben a tegnap és a ma odalesz, annál nincs borzalmasabb. Florian Zeller színdarabja, amelyet Christopher Hampton segítségével szkriptre, majd a filmvászonra vitt, egyszemélyes, ugyanakkor szó szerint világot megsemmisítő dráma. A félelmetesen zseniális és következetes koncepció a demencia belső roncsolását jeleníti meg a nézőnek, azt az ép érzékszervi- és értelmi felfogást elengedni nem akaró küzdelmet, amelyet csak az élhet át, aki ebben a betegségben szenved. Mindezt Anthony Hopkins prezentálja elmondhatatlanul tökéletes minőségben (természetesen Oscar-jelölés érte), mindent és mindenki mást a háttérbe szorítva, hogy csakis őt lássuk és érezzük. A The Father színdarab a képernyőn, amely mozis eszköztár helyett szó szerint értett „teátrális” attitűddel nyújt kitörölhetetlen filmélményt, mely közben talán nem csak én láttam Anthony szegényes szobájának komódján ragyogni az aranyszobrot.

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman) – Márné Tóth Krisztina

Az elmúlt években a szexuális visszaélésektől és MeToo-mozgalmaktól volt hangos a sajtó, ebben a témában pörög az Ígéretes fiatal nő. Egy súlyos problémára helyezi a hangsúlyt, miszerint manapság is mennyien gondolják úgy, hogy nincs egyenlőségjel a nemi erőszak és az olyan aktus között, amelybe a partner nem tud beleegyezni, mert nincs döntésképes állapotban. A film a címmel is üzen: az „ígéretes fiatal férfi” kifejezést a Stanford Egyetem szexuális erőszakért elítélt hallgatójára, Brock Turnerre használták sokat a médiában, azt sugallva, micsoda pályafutást tört derékba holmi részegségében öntudatlan „cafka” vádaskodása. Na ezt fordította visszájára Emerald Fennell, aki nemcsak írta, hanem rendezte is a filmet (kapott is jelölést érte). Igazi stíluskavalkád: hol dráma, hol komédia, társadalmi szatíra. A rendezőnőt a bosszú bemutatása helyett érezhetően azok a beszélgetések foglalkoztatják, amelyekkel a társadalom kibújna a felelőssége alól. A főszereplő Carey Mulligant (itt is egy jelölés) Cassandra szerepében láthatjuk, aki a barátnőjét ért tragédia hatására lemondott orvosi ambícióiról, otthagyta az egyetemet, és bosszút áll az olyan férfiakon, akik visszaélnek a kiszolgáltatott nők helyzetével. A film jól sikerült: a kényes témával, a merész stílussal és a tehetséges főszereplővel a siker borítékolva van.

Győri Szalon

Az Oscar 2021 – Ki lesz a legjobb... cikksorozat korábbi részei:
- Ki lesz a legjobb női mellékszereplő?
- Ki lesz a legjobb férfi mellékszereplő?
- Ki lesz a legjobb női főszereplő?
- Ki lesz a legjobb férfi főszereplő?
- Ki lesz a legjobb rendező?