A regény elsődleges főszereplője, Anna napjaink Berlinjében él, két másik női főszereplője: édesanyja és az ötvenes évek Magyarországában élő nagyanyja élete tulajdonképpen ellenpontja, illetve párhuzama Anna sorsának. Mindhármuk életének meghatározó szereplője és összekötő kapcsa Szabó István festő.

Anna sikeres galériatulajdonosként meg van elégedve karrierje alakulásával, és magánélete is kényelmes, langyos vízként csordogál: igaz ugyan, hogy szerető státuszban csak második egy férfi életében, de ebben a helyzetben jól érzi magát. Michaellel testi és lelki jó barátok, munkatársak. A paradicsominak látszó állapotok akkor kavarodnak fel, amikor kiderül: Anna gyermeket vár. Most már egyikük sem bújhat ki a felelősségvállalás, a döntés feladata alól: gyermekvállalás, válás vagy egy abortusz megold mindent? Épp ebben a nehéz időszakban keresi fel egy ügyvéd Annát, és egy titokzatos festményt, nagyanyja, Bárdossy Rebeka negyvenes évek végén készült portréját nyújtja át neki. Anna – a maga baját odázandó – lelki és fizikai utazásra vállalkozik: régmúlt idők családi titkainak ered nyomába.

Bárdossy Rebeka, a jól szituált és nagyon ambiciózus lány színészi babérokra vágyik. Anyagi helyzete, lehetőségei és támogatottsága egyaránt megvan hozzá, ám ekkor megismerkedik Szabó Istvánnal, a nincstelen, de nagyon tehetséges festőnövendékkel. Szerelmük lángoló, de két nagyon erős karakter összefeszülése, igazi Ady Endre-i „héja-nász”. Ugyanekkor udvarol Rebekának az idősebb, de tehetős és jó kapcsolatokkal rendelkező Breitner professzor, aki mellett a lány kényelmesen élhetne. Breitner professzor esetében a „jó kapcsolatok” kulcsfontosságú elem lehet, hiszen az egyre erősödő Rákosi-diktatúrában a lány családja a kitelepítendők listájára kerül. Szerelem és kényelem, falu és város, kétkezi munka és karrier, érzelmi zsarolások, az 1956-os forradalom lázas eseményei, a „se veled, se nélküled”-típusú kapcsolat eredményeként megjelenő nők és férfiak István és Rebeka életében: mind újabb és újabb döntési szituációk.

Anna, a maga választotta kényelmes, langyos élethelyzetben toleráns másokkal is: nem ítélkezik, nem tör pálcát senki felett. Elnéző és megértő az élete szereplőivel: anyjával, a családtól elidegenedett nagyanyjával, választani képtelen szeretőjével. De épp ez a konfliktuskerülés, megalkuvás teszi az alakját antipatikussá egészen addig a pillanatig, amíg ő maga is nem kerül nehéz döntések elé. Mert ekkor emberivé válik: elhagyja komfortzónáját, kénytelen érzelmi döntéseket hozni, állást foglalni. Múltjában önmagát is keresi. Nagy kár, hogy a regény vége nyitott marad: ez a történet így elmesélve kérné a befejezést. Nem kettőspontot hagy az olvasóban, hanem kérdőjeleket – ha érthető így a metafora –, nem gondolatokat, emésztenivalót, hanem kérdéseket, hiányt.

És ha már itt tartunk: nemcsak a frappáns befejezést hiányolom, néhol a cselekményvezetést is döcögőnek érzem. A regény két történetszál összefonódása, több idősíkon és már-már zavaróan sok helyszínen játszódik, talán ez okozza, hogy az összefüggések néhol elvesznek, egy-egy váltás után keresnem kellett a szál másik végét. Ezenkívül a nyelvezet is zavart: olyan érzésem volt, mintha nem magyarul gondolkodó írta volna magyarul. Aztán olvastam, hogy eredetileg német nyelven született a regény, azután fordították magyarra. Akkor honnan ez a modorosság, ez a paradox patetikusság? Nem beszélve arról, amikor ilyen mondatra bukkanok: „Figyelmeztetnelek kell.” Amúgy jó az alapötlet, tetszett, hogy a jelenkor történelme adja a hátteret, reálisak az egyéni és a társadalmi problémák, de nagy hiányosságnak éreztem a stílust, a cselekményszerkesztést és az „elegánsan” elhagyott befejezést.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com