206

Franciaország hadat üzen ''Magyarország és Csehország királyának''

Ezen a napon történt: 1792. április 20. ‒ Horváth Gábor írása

jacques-pierre-brissot-de-warville

1792. április 20-án a forradalmi hevületben élő francia nemzetgyűlés hét ellenszavazat mellett hadat üzent I. Ferenc magyar és cseh királynak. Kevesen gondolták volna a háborút kirobbantó francia vezetők közül, hogy egy 23 éven át tartó összeütközésre adták áldásukat. És azt talán még kevesebben, hogy sokan ezzel aláírták saját halálos ítéletüket.

A francia forradalom 1789-es kitörését követően Franciaország hétmérföldes léptekkel haladt a káosz felé. A kezdeti optimizmust minden politikai közösségben a gyanakvás váltotta fel. 1791-re a király, XVI. Lajos és szűk köre már magára maradt és próbált életben maradni, az alkotmányos királyságot támogatók csoportja Mirabeau áprilisi halálával vezetőjét veszítette, míg a köztársaságpártiak két csoportra estek szét, a mérsékeltebb girondistákra és a radikálisabb jakobinusokra. Egyes csoportok között ekkor még komoly átfedések mutatkoztak, képlékeny volt az egész rendszer, de az világosan látszott, hogy az örvény lefelé húzza az egész gall társadalmat. A brit Edmund Burke már 1790. novemberében megjelent híres munkájában, a Töprengések a francia forradalomról címűben felismerte, hogy az állam régi oszlopainak, a vallásnak és az arisztokráciának a kidöntése, párosulva az általános bizonytalanságtól tönkremenő kereskedelem okozta radikalizálódással, totalitárius államhoz fog vezetni. Nem tévedett.

A király családját 1790-től állandó inzultusok érték, hiába állt ki többször is a képviseleti rendszer és az új alkotmány mellett. Gyanakodtak rá, mozgásában korlátozták, gúnylapok céltáblájaként szolgált, és feleségével együtt igaztalan vádakkal illették. 1791 húsvétját már nem tudta megünnepelni a mélyen katolikus király, saját papjától is megfosztották, mert személyét nem tartották megbízhatónak. A dekrisztianizáció előretörése és erőltetése látványos volt. Kvázi fogolyként az uralkodó meggyűlölte a rendszert, amelyben korábban még hitt, és 1791. június 20-21-én éjjel kétségbeesésében szökést kísérelt meg családjával, hogy eljusson a hozzá hű hadsereghez. Balszerencséjére Varennes-nél felismerték és elfogták (az alsó képen), majd fenyegető tekintetek mellett látványosan visszahurcolták palotájába/börtönébe. A királyság ekkorra gyakorlatilag meghalt a párizsiak szívében, és XVI. Lajos a forradalmárok túsza lett. A szökési kísérlet kudarca egyben az alkotmányos monarchia híveit is meggyengítette, amely a Gironde hatalomra kerüléséhez vezetett.

A király és családjának fenyegetettsége lépésre sarkallta II. Lipót német-római császárt, ami nem csoda, hiszen Marie Antoinette, XVI. Lajos felesége a húga volt. 1791. augusztus 27-én II. Frigyes Vilmos porosz királlyal együtt Pillnitzben nyilatkozatot adtak ki, amelyben jelezték, hogy nem tűrik a francia király jogainak korlátozását, és szükség esetén az erő alkalmazásától sem riadnak vissza. Üres diplomáciai szólam volt csupán – a két uralkodó éppen az oroszokkal együtt felosztotta Lengyelország maradékát ‒, de lehetőséget adott a francia forradalmi politikusoknak a háborús uszításra és arra, hogy a belpolitikai problémákról erre a konfliktusra tereljék át a figyelmet. Különös módon az esetleges háború szinte minden érdekcsoportnak jól jött. A király és Marie Antoinette azt remélte, hogy a külföldi invázió sikerül, és kiszabadítják őket lehetetlen helyzetükből. Az alkotmányos monarchia hívei abban bíztak, hogy összezár a nemzet, és stabilizálja a forradalom eddigi eredményeit, egyben lezárja a lehetőséget a további radikalizálódás előtt. A Gironde vezetője, Jacques Pierre Brissot (a címlapképen) szintén háborúpárti volt, úgy okoskodván, hogy ez gyengíti a királyság támogatottságátk, és a köztársaság felé tereli az események menetét. Hívei azt sem bánták volna, ha sikerül exportálni a forradalmat más országokba is. Robespierre vezetésével egyedül a jakobinusok egy része ódzkodott a háborútól, aki azonban beszédébe beleszőtte azt is, hogy rajongana egy a „szabadság kiterjesztéséért” vívott háborúnak. Ő pillanatnyilag veszélyesnek tartotta a helyzetet, mert az ország belső állapota kényes volt, pénzügyei csődközelbe jutottak, és a hazai ellenség is fenyegetést jelentett. Mindemellett – nem kevés jó megfigyelést tartalmazó – véleményével kisebbségben maradt.

thomas-falcon-marshall-xvi-lajosA Törvényhozó Nemzetgyűlés 1792. január 25-i határozatában már szabályos provokációt intézett a német-római császárhoz, II. Lipóthoz, hogy nyilvánítsa ki március 1-ig, miszerint jó viszonyban akar élni a francia nemzettel, s mondjon le a francia belügyekbe való beavatkozásról, különben hadat üzennek neki. Mindezt a francia király nevében tették, akit Lipót védeni akart. A német-római császár január 31-i válaszában igen mérsékelt hangnemet ütött meg, kijelentette, hogy nem akarja a régi rendet visszaállítani Franciaországban, ám a monarchia fenntartását óhajtja, és a béke, illetve a prosperitás érdekében a franciáknak meg kell fékezniük a fanatikusokat. Március 1-jén ugyan nem lépett érvénybe a hadüzenet, de a viszonylag békés válasz csak elodázta azt. A francia nemzetgyűlésben az indulatok egyre jobban forrtak a békésebb hangot megütő miniszterek ellen, minden problémáért (vidéki zavargások, infláció, élelmiszerhiány) a külföldre menekült emigránsokat, a papokat vagy éppen a minisztereket hibáztatták, akiket természetesen az idegen hatalmak bátorítottak fel. Marie Antoinette már nem hitt a békés megoldásokban, igyekezett értesíteni a francia katonai tervekről az osztrákokat, ami árulás volt, de a királyi család ekkorra már csak a katonai vereségtől remélte megmenekülését. A kocka el volt vetve, a királyi család a fizikai, a forradalom vezetői a politikai túlélésért emelték egyre magasabbra a tétet. Miután a békepárti miniszterek megbuktak, április 20-án XVI. Lajos a nemzetgyűlésben javaslatot tett a hadüzenetre, amit a képviselők hét ellenszavazattal szemben (Robespierre legszorosabb hívei) el is fogadtak. A hadüzenet szövegében I. Ferencet Magyarország és Csehország királyának nevezték, mivel ekkor alig egy hónapja halt meg édesapja, II. Lipót, s áprilisig csak e két koronázást sikerült megtartani, a császárit még nem. Így – bármennyire furcsa – a francia forradalmi háborúk egy a magyar királynak küldött hadüzenettel kezdődtek.

A háború rosszul indult, a francia invázió az osztrák kézen fekvő Németalföld (ma Belgium) ellen nem sikerült, a császári és porosz seregek a nyár folyamán betörtek Franciaországba, majd elfoglalták a kulcsfontosságú Verdun erődjét. Közben XVI. Lajos sorsa is eldőlt. Miután elutasította, hogy aláírja a nemzetgyűlés határozatait, melyet a papság ellen és egy 20 ezer fős nemzetőrség létrehozásáról hoztak, támogatottsága végleg eltűnt. Az idegen támadás a szabadságot sem hozta el neki, miután a támadókat a valmy-i, majd a jemappes-i csatában legyőzték a francia csapatok. Augusztus 10-én a radikálisok által vezetett párizsi kerületi szekciók felheccelt tömege elől XVI. Lajos családjával a Tuileriákból a nemzetgyűlésbe menekült, de posztját már nem menthette meg, és a nemzetgyűlés felfüggesztette uralmát. Innen már csak egy kis lépés volt, hogy a korábban Isten kegyelméből uralkodó – nem túl tehetséges, ám nagyon szerethető – királyt Capet Lajos néven törvény elé citálják, elítéljék és kivégezzék, és bekövetkezzék a Burke által megjövendölt totális diktatúra.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Francois Furet: A francia forradalom története. Bp. Osiris, 1999; A nagy francia forradalom dokumentumai. Szerk: Hahner Péter. Bp.: Osiris, 1999

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2021.04.20