241

A Doolittle-rajtaütés

Ezen a napon történt: 1942. április 18. ‒ Horváth Gábor írása

uss-hornet-doolittle-rajtautes

A háborúk a modern világban elsősorban a gazdaság „frontján” dőlnek el, a kezdeti katonai előny gyorsan elolvadhat, ha valaki iparilag gyengébb. A másik fontos tényező a morál. Amely fél fejben elkezd kételkedni, hogy győzhet-e, az rendszerint tényleg veszít.

1941. december 7-én a japán haditengerészet anyahajókról induló repülőgépei meglepetésszerű csapást mértek az Egyesült Államok Hawaii-nál állomásozó csendes-óceáni flottájára. Mély ütés volt, amely megfogta az amerikai hadvezetést. A nemzetet valahogy fel kellett rázni a rá váró háborúhoz, és Roosevelt csapatában már alig két héttel a Pearl Harbor elleni japán támadást követően felmerült, hogy a harci morál helyreállításához egy Japán elleni bombázás lenne a legjobb megoldás. Ez kellően demonstrálná, hogy melyik fél lesz az, amelyik nem képes megvédeni magát hosszú távon, és egyben elszántságukat is megmutatná.

Az első terveket Tokió bombázására 1942. január 17-én vázolták fel a vezérkarban, majd elkezdték átgondolni az esetleges célpontokat. Akadtak azonban technikai nehézségek. Az nyilvánvaló volt, hogy repülőgép-hordozókkal (egyelőre három bevethető állt készen) kell megközelíteni Japánt annyira, hogy a bombázók elérhessék Tokiót. Először is kellett találni olyat, amelynek rakterébe több bomba fér, és messzebb is tud repülni, mint a normál esetben anyahajókról felszálló, kis hatótávolságú gépek. Ez a kiválasztott típus nem lehetett túl nagy sem, hiszen az anyahajók kifutópályájának hossza igencsak limitált. Végül a B-25-ös Mitchell bombázó mellett döntöttek, amelyeket azonban átalakítottak az akció kívánalmainak megfelelően, azaz minden felesleges dolgot ki és minden szükséges dolgot beépítettek a repülőgépekbe. Február 1-2-dikán a USS Hornet hordozón kipróbálták a típust (a címlapképen), és be is bizonyosodott, hogy tényleg képes róla felszállni, így ez a kérdés eldőlt. Március 1-től James „Jimmy” Harold Doolittle vezetésével megkezdődött a bombázók legénységének – akik egyébként az amerikai légierő (USAAF) önkéntesei voltak – speciális kiképzése a floridai Eglin Fielden. A rajtaütés a haditengerészet és a légierő együttműködésével jött létre: utóbbiak biztosították a legénységet és a gépeket, előbbieknek pedig el kellett juttatniuk azokat Japán közelébe.

A szervezésnek nemzetközi jellege is volt, habár ez titokban történt. Az amerikaiak felvették a kapcsolatot Csang Kaj-sek kínai vezetővel, ugyanis a B-25-ösök csak felszállni tudtak a hordozókról, de oda visszatérni már nem volt lehetőségük. Az elképzelés szerint a támadó bombázók a bombavetést követően átrepülnek Japán felett, majd Kínában szállnak le (amely szintén hadat viselt ellenük, és így szövetségesnek számított). A legénységet a kínaiaknak kellett fogadniuk, utána pedig hazajuttatniuk az Egyesült Államokba.

Áprilisra minden készen állt, így másodikán a Hornet kísérőhajóival elhagyta a San Francisco-öblöt, majd megindult nyugat, azaz Japán felé, fedélzeten 16 darab B-25B bombázóval. A bombázók személyzete 5-5 főből állt, így összesen 80 ember indult a veszélyes küldetésre. A Hornethez Hawaii-ból csatlakozott a USS Enterprise repülőgép-hordozó, hogy nagyobb biztonságban közelíthessék meg Japánt olyan távolságra, ahonnan a B-25-ösök már elérhetik annak fővárosát. A japánok számítottak egy ilyen eshetőségre, és délkelet-ázsiai hadjáratuk során az anyahajóik némelyikét időnként vissza is tartották Tokió védelmére, de a dátumot nem tudták, és nem is sikerült megakadályozniuk, hogy április 18-ra az amerikai flotta „lőtávolságba” érjen. Reggel 8:20-kor Doolittle alezredes az első géppel felszállt, majd a következő órában mind a 16 bombázó elhagyta a Hornetet, amely ezután visszafordult Amerika partjai felé. A bombázóknak 1000 kilométert kellett még megtenniük észrevétlenül Japánig.

james-harold-doolittle-kinaA tokiói légvédelem nem vizsgázott aznap jelesre. A fő célpont ugyanis a japán császári főváros, illetve néhány fontosabb ipari nagyváros volt. Ezen belül hadiipari létesítményeket adtak meg elsődleges, illetve másodlagos célokként, attól függően, hogyan alakul a helyzet. Ám a pontos célzás akkoriban nem igazán volt kivitelezhető technikailag (ezért is alkalmaztak Németország ellen a szövetségesek sokszor szőnyegbombázást). A japánok először saját repülőiknek gondolták a 12:30-kor a Tokiói-öböl felől érkező támadókat, majd elkezdtek hullani a bombák. No persze itt nem Drezda mértékű bombázásra kell gondolni, sok fővárosi lakos csak jóval később tudta meg, hogy egyáltalán bombáztak. Az óriási fővárosban a 11, Tokiót elérő repülőgép 4-4 bombája nem okozhatott komoly kárt, még úgy sem, hogy alig zavarta munkájukat a légvédelem. A többi amerikai bombázó Nagoját és Kobét támadta, létszámukból adódóan természetesen még kevesebb kárt okozva. A meglepetés mindenhol teljes volt, nem véletlen, hogy egyetlen gépet sem lőttek le a 16-ból. A repülők megszabadultak terhüktől, majd Japán felett áthúzva megindultak Kína irányába.

A repülőgépek mindegyike elérte Ázsia keleti partjait, de nem mindegyik a célba vett kínai térségben, rendes leszállásra üzemanyag híján már nem mindnek volt lehetősége. Ilyen esetben a személyzet ejtőernyővel ért földet. Az egyik repülőgép Vlagyivosztoknál, szovjet területen szállt le, de ha York kapitány és személyzete azt képzelte, hogy a szövetséges országból majd könnyebb lesz hazatérni, hát tévedtek. Gépüket a szovjet hatóságok lefoglalták, és csak 1943 májusában jutottak el az iráni brit konzulátusra, hogy onnan visszaindulhassanak az Egyesült Államokba. A 80 főnyi legénységből a rajtaütés során mindösszesen hárman vesztek oda leszállás közben, míg nyolcan japán fogságba estek. Utóbbiak közül hármat később kivégeztek, míg egyikük meghalt a fogságban. A japánok számára megalázónak hatott, hogy a császárnak is baja eshetett volna, és hogy nem tudták megvédeni az amerikai bombázóktól a várost. A bosszúszomjas japánok valóságos hadjáratot indítottak a támadást segítő kínaiak ellen, amelyben egyes becslések szerint 250 ezer gyermeket, nőt és férfit mészároltak le. A bombázás egyébként mindössze néhány tucat épületben okozott kárt, és nagyjából 50 ember halt meg általa.

A siker híre még aznap elérte az amerikai haditengerészetet, mivel hallották a japán rádiók adását. Döntő összecsapás közeledett a Csendes-óceánon, és Doolittle embereinek halált megvető akcióját nagy lelkesedéssel ünnepelték az amerikaiak. A támadás ugyanis nagyon „amerikai” volt. Önkéntesek egy roppant kockázatos vállalkozást vittek véghez sikeresen, ami óriási PR értékkel – ellenben kevés tényleges haszonnal – járt. Hogy megérte-e? Utólag, a csekély veszteségek tudatában kijelenthető, hogy igen. A háború ugyanis nem pusztán számokból áll, ahogyan szinte semmilyen tevékenység sem. A morál minden vállalkozás esetében kulcsfontosságú tényező, legyen az egy portéka eladása vagy élet-halál harc. Persze a kínaiak, lehet, másként értékelnék, hogy megérte-e, de ez a felelősség nem az amerikaikat, hanem a japánokat terheli.

Az alsó képen Doolittle és repülőgépének személyzete látható Kínában.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Chun, Clayton K.S.: The Doolittle Raid 1942. Oxford, 2006.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2021.04.18