A Nyugat első nemzedékének tagja volt, kortársai a legjelentősebbek között tartották számon. Formaművészete és rímtechnikája vetekedett Babits és Kosztolányi költészetével. Ma is a modern irodalom egyik legnagyobb elégiaköltőjeként emlegetjük, akinek versei a szomorúság emelkedett hangú kifejezései, a bánat költészete.

Tóth Árpád Aradon született, de Debrecenben töltötte gyermekkorát. Édesapja, Tóth András maga is művészember, műkedvelő szobrász, kőfaragó mester volt (számos Kossuth-szobrot készített különböző városok főterei számára). Nehéz anyagi helyzetük miatt azonban kevésbé tudta tehetségét, ambícióit kamatoztatni, annál inkább támogatta fia művészi pályáját. Árpád a pesti egyetem bölcsészkarán magyar-német szakra iratkozott be, és Kosztolányival, Babitscsal együtt látogatta Négyesy László híressé vált szemináriumait, tanári oklevelet azonban kortársaival ellentétben nem szerzett. Családja elszegényedett, a gyenge testalkatú, tüdőbajos fiúnak kellett eltartani idősödő szüleit.

A művelt ifjú újságíróként helyezkedett el Debrecenben. Költői ábrándokat dédelgetett, hiszen már tizenkilenc évesen versei jelentek meg a fővárosi lapokban, köztük A Hétben, amely a Nyugat előtt a modern irodalom központja volt. Első verseskötete 1913-ban jelent meg Hajnali szerenád címen. Ebben az évben Budapestre ment, ott kereste a megélhetést, házitanítóskodott. 1917-től már az Esztendő segédszerkesztője. Hatvany Lajos támogatásával szanatóriumokban keresett gyógyulást újra és újra felbukkanó tüdőbajára. Megjelent második kötete, a Lomha gályán (1917), és még ebben az évben feleségül vette régi szerelmét, Lichtmann Annát. Házasságukból egy lányuk született, Eszter, aki – folytatva a család művészi hagyományait – szintén költői pályára lépett.

Tóth Árpád 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkára lett. A háború elrettentette, a forradalmi változások azonban fellelkesítették. Ő is reményteli várakozással üdvözölte a változásokat, de a trianoni békediktátum után megrendült, úgy érezte, a nemzet sorsa kilátástalanná vált. 1921-ben Az Est munkatársa lett. Az 1920-as években egy kötete jelent meg (Az öröm illan, 1922), a Lélektől lélekig című napvilágra kerülését azonban már nem élte meg. Egész életében betegeskedett, 42 évesen, 1928. november 7-én halt meg tüdőbajban, sírja fölött Babits mondott emlékbeszédet.

Halála tizenötödik évfordulóján ezt írta Szabó Lőrinc: „Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.” Költészete valóban karakteres, homogén, olyan szavakkal jellemezhető, mint bús, lomha, méla, beteg. A lemondás és fájdalom saját létélménye, amely a betegség elleni reménytelen küzdelemből és a történelmi események (világháború) okozta csalódásból táplálkozik. Filozofikus hangvétele egyre borongósabb, hangulatlírájának legfőbb eszköze az elégia lett. Stílusában számos impresszionista, szecessziós vonást mutat, amely leginkább a világ hangulati és érzéki megragadásának igényében érhető tetten. Verselése tudatos, mesterien csiszolt. Talán legismertebb és leghíresebb elégiája az Elégia egy rekettyebokorhoz, amely a természet és az ember végképp megromlott viszonyáról szól. Paradox módon a hőn áhított idillt csak az emberi élet pusztulása, az „ember utáni csend” hozhatja el. A természet tehát diadalmaskodik, de ennek feltétele az emberiség halála.

Mély pesszimizmusa ellenére néha mégis a szenvedély legmagasabb hőfokán szólalt meg. Például a játékosan kedves szerelmi vallomása, a Rímes furcsa játék, amely bőkezűen ontja a tiszta rímeket, asszonáncokat. Az öröm mellett azonban itt is hangot kap a melankólia, a bánat. Szinte csak a szerelem az, amely ódai húrokat képes megpendíteni a költői hangszeren. Legszebb, legforróbb hangú vallomása az Esti sugárkoszorú, amely a magyar líra egyik gyöngyszemévé vált. Kiteljesedett költői pályájának jellegzetes darabja a Körúti hajnal (1923) című költeménye is. A napszakváltás ősi metaforáját használva szól a hétköznapi világ szépségéről és csodájáról, amelyet csak a mindennapok robotja képes velünk elfeledtetni. A józan robot vakká teszi az embert, csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e a hétköznapok apró csodáit.

Mivel költészetének fő témája a romlás, a magány és a testi szenvedés, nem véletlen, hogy könnyen ráakadt a klasszikus modern költészet nagy alakjának, Charles Baudelaire-nek a verseire. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel közösen ültették át magyar nyelvre a francia költőóriás Romlás virágai (1923) című verseskötetét. Tóth Árpád műfordítóként is kiemelkedő jelentőségű volt. Babits például „a legszebb magyar versnek” Tóth fordításában Shelley Óda a nyugati szélhez című költeményét nevezte meg. Talán azért, mert nemzedéktársai közül leginkább ő igazodott az eredetihez, de mindezt úgy tette, hogy közben a jellegzetesen Tóth Árpád-os nyelvkészlet, jambusainak zenéje is kihallható a fordításokból. A világköltészet széles palettájáról merített: Milton, Keats, Shelley, Oscar Wilde, Rilke, Poe, Goethe számos művét az ő tolmácsolásában ismerhetjük meg. Regényeket és drámákat is fordított (Flaubert, Maupassant, Csehov).

Költői életműve mennyiségileg elmarad nagy kortársaié mögött, de sokat csiszolgatott lírája drágakő a XX. század gazdag irodalmában. Novellái, értő kritikái, színes publicisztikája méltón egészítik ki költői életművét. Amikor negyvenkét éves korában elvitte a betegség, az egész hazai irodalmi élet úgy tekintette, hogy a halhatatlanságba lépett. Híre és értékelése azóta se hanyatlott, életműve végérvényesen a XX. század magyar költészetének élvonalában ragyog. Hogy ne jöhessen el az „ember utáni csend”, arról ő maga, a költészete gondoskodott.

SzaSzi

Forrás: enciklopedia.fazekas.hu, literatura.hu, Borbély Sándor: Klasszikusok rangrejtve, General Press Kiadó, Bp., 1996

A második kép a kozterkep.hu gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.