A nyugat-európai keresztesek és a görögök között a viszony már Jeruzsálem visszafoglalása idejétől kezdve nem volt problémáktól mentes. Ennek oka részben az eltérő politikai célokban, részben az eltérő vallási szokásokban, de leginkább a térség ismeretével kapcsolatos különbözőségben keresendő. Míg a bizánci / kelet-római császárok a kereszteseket saját államuk megerősítése céljából hívták eredetileg a Közel-Keletre, addig utóbbiak elsősorban az iszlám elleni harcot favorizálták. E kettő cél nem mindig esett egybe. Bizánc azt is tudta – hiszen évszázadok óta harcolt ellene ‒, hogy az iszlám nem semmisíthető már meg, a térség régen iszlamizálódott, erőforrásai hatalmasak, így a muszlim államokkal a kapcsolatokat valahogy normalizálni kell, nem lehet csak háborúzni velük. A keresztesek e realizmust gyakran árulásként értékelték. Érdekes – de belegondolva nagyon is érthető ‒, hogy a „tengeren túlon” kialakult keresztes államok helyben felnőtt lovagsága már értette ezt, a probléma mindig a friss, nyugatról érkező új jövevényekkel volt. Az is igaz persze, hogy a ravasz bizánci vezetők sem mentek a szomszédba egy kis ármánykodásért, ha érdekeik a keresztesek elleni fellépést szolgálták.

Jeruzsálem 1187-es, Szaladin szultán általi elfoglalása alapjaiban rengette meg a levantei partvidéken 90 évvel korábban megalakult keresztes államokat, s a harmadik keresztes hadjáratnak sem sikerült visszaszereznie a szent várost, habár stabilizálta a helyi latin államokat a tengerpart mentén. A keresztes eszme azonban népszerű maradt, és 1202 tavaszán ismét jelentős számban gyülekezni kezdtek a kalandra és egyben megváltásra váró lovagok és fegyveresek a mediterrán kikötővárosokban, hogy Palesztinába vonuljanak harcolni a „hitetlenek” ellen. A keresztesek legnagyobb csoportja Velencéhez fordult, hogy flottájával szállítsa át őket a Szentföldre, ám a számítások kissé rosszul sikerültek. A pápa felhívását követően a francia keresztesek vezetői megállapodtak Velencével, hogy 4500 lovagot, 9000 fegyvernököt és 20 ezer gyalogost kell átszállítaniuk a tengeren túlra, amelyhez a városállam elkészítette a hajókat. Ám amikor 1202  nyarán eljött az indulás időpontja, csak harmadannyi keresztes volt Velencénél (sokan más kikötőkből ugyanis elindultak addigra, megunva a várakozást), akik így nem tudták előteremteni az eredetileg kialkudott árat a hajókért és a szállításért.

A velencei dózse úgy döntött, ezt a zsarolási lehetőséget nem hagyja ki. A keresztes vezetőktől tartozásukért cserébe némi szívességet kért. A keresztes had a velencei haderővel együtt 1202 novemberében Zárához hajózott, amely város Velence kereskedelmi ellenlábasa volt az Adriai-tengeren és a Magyar királysághoz tartozott, majd megtámadta azt. Az eset egész Európát megbotránkoztatta, kiváltképp a pápát, illetve Imre magyar királyt, aki maga is keresztesnek akart állni. A város kéthetes ellenállás után kénytelen volt meghódolni, majd a keresztesek Konstantinápolyhoz vitorláztak. Itt ugyanis I. Manuél Komnénosz halála óta – aki egyébként a mi Szent Lászlónk unkája volt – a bizánci császárok ereje lehanyatlott, igaz, legalább annyira a trónviszályok, mint a szeldzsük törökök támadásai miatt. Manuél még 1176-ban vereséget szenvedett a törököktől Müriokephalonnál, majd a Balkánon önállósította magát a szerb és az újjászületett bolgár állam. 1195-ben II. Izsák császárt öccse, Alexiosz elfogatta és megvakította, s III. Alexiosz néven maga ült a görög trónra, ám Izsák fia – szintén Alexiosz – elszökött.

Velence úgy látta, jót tenne kereskedelmi érdekeinek egy olyan bizánci császár, akit ők helyeztek a trónra, így 1203-ban, a zárai telelést követően a keresztesekkel Konstantinápolyhoz indultak Alexiosz herceggel. III. Alexiosz hatalmának megdöntése könnyen ment, a problémákat azonban a kiszabadított II. Izsák és a IV. Alexiosz néven trónra lépő fiának uralkodása inkább súlyosbította. A még mindig hatalmas város lakossága megosztott volt, sokan gyűlölték a kereszteseket, akiket az új császár hálából elhalmozott ajándékokkal. IV. Alexiosz a kereszteseknek és Velencének tett ígéreteit nem tudta kielégíteni az üres kincstárból, így az ortodox templomok vagyonát hordatta el, ráadásul túlbuzgó keresztesek felgyújtották a város muszlim lakosainak dzsámiját is. III. Alexiosz korábbi támogatói sem voltak kevesen, polgárháború zajlott a birodalomban. 1204 januárjában már felkelések voltak IV. Alexiosz ellen Konstantinápolyban – ekkor pusztult el a Pheidiasz által készített, 1700 éves Pallasz Athéné szobor a város fórumán ‒, majd februárban egy palotaforradalom során meggyilkolták a két császárt. Az új bizánci uralkodó V. Alexiosz lett, III. Alexiosz veje. Ez nyílt kihívás volt a még mindig a város előtt táborozó keresztesek és Velence felé.

A keresztesek vezetőinek jelentős része már amúgy is akként értékelte, hogy minek mennének a Szentföldre, mikor itt van előttük egy gazdag és meghódítható birodalom. Montferrati Bonifác, az első számú vezetőjük szintén arra gondolt, akár császár is lehet, mivel Velence is szeretett volna most már inkább egy latint látni Konstantinápoly élén. Az egyesült velencei – keresztes sereg így ostrom alá vette a várost, bár a keresztesek egy része – látva, hogyan fajul az iszlám elleni hadjárat keresztények elleni hódító háborúvá ‒ inkább elhajózott a Szentföldre. A támadók megállapodtak arról, hogy a győzelem után latin császárt ültetnek a bizánci trónra, és a birodalmat feudális államocskákra bontják, akik hűbéresei lesznek az új latin császárnak. Emellett természetesen Velence is megkapta volna megérdemelt jutalmát. V. Alexiosz megkísérelt védekezni, de erőforrásai korlátozottak voltak. Az április 6-i támadást még visszaverték a bizánciak, de pár nappal később a velencei hajók csapatokat tudtak partra tenni közvetlenül az Aranyszarv-öbölnél fekvő gyengébb tengeri falak mentén. Hamarosan sikerült is a kereszteseknek rést ütniük a falon, és behatoltak az egyik városnegyedbe. Alexiosz emberi a belső falat még megtartották, de mögöttük tűz ütött ki, amitől 11-12-én összeroppant az ellenállás. A bizánci előkelők ekkor már hajókon menekültek a városból, és maga a császár is szökni próbált – látva, hogy nincs remény az ellenállásra, miután a keresztesek beözönlöttek a városba –, de végül elfogták. 1204. április 13-án Bonifác katonái behatoltak a gyengén védett városba, majd kisebb utcai harcokban gyorsan felszámolták a görögök ellenállását. Ráadásként értelmetlen mészárlásba kezdtek (bár messze nem akkorába, mint 249 év múlva az oszmánok), és három napon át fosztogattak a városban.

V. Alexioszt kivégezték, ám Bonifác végül mégsem lett bizánci császár, mivel a velenceiek egy kevésbé veszélyes személyt akartak azzá tenni. Balduin, Flandria és Hainault grófja lett végül a befutó, míg Bonifác a Thesszalonikéi Királysággal vigasztalódhatott. Maga a történészek által Latin Császárságnak nevezett új konstrukció nem volt életképes. I. Balduin császár már egy évvel később bolgár fogságba esett, és ott is halt meg. A mai Görögország területén kisebb-nagyobb frank államok alakultak, és eltengődtek 200 évig, míg az Oszmán Birodalom felszámolta őket. Ellenben a Bizánci Császárság még egyszer, utoljára újjászületett. A városból elmenekült Laszkarisz család – IV. Bélánk felesége, Mária innen érkezett – összefogta a birodalom kisázsiai területeit, és megalapította a Nikaiai Császárságot, amelynek legnagyobb uralkodója, VIII. Mikhaél Palaiologosz 1261-ben visszaszerezte a fővárost. Ám Konstantinápoly sosem nyerte vissza régi fényét. 1204-ben egy 900 éve idegenek által el nem foglalt város értékei, kincsei vesztek oda, amely még őrizte az ókor fényét is. A keresztes hadjárat egyik hadizsákmányát a mai napig megtekinthetik a Velencébe látogató turisták. Habár a Szent Márk-bazilika homlokzatán lévő lovak (a fenti képen) ma már replikák, de az eredetiek is ott vannak a templomban. A négy lószobor, amelynek anyaga inkább vörösréz, mintsem bronz, a klasszikus antik szobrászat remeke. A velenceiek is értékelték, hiszen Konstantinápoly 1204-es kirablása során kerültek a kalmárvárosba, sok más értékkel együtt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 2002; Villehardouin, Geoffroy de: Bizánc megvétele. Budapest, 1985; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.