„Nem az a kérdés, hogy mire nézünk, hanem hogy mit látunk.” (David Henry Thoreau) A koronavírus-járvánnyal terhelt időszakban, a karantén alatt az alkotóművészek, fotósok és versírók a korábbi évekhez hasonlóan ismételten összefogtak, így a művészetek újra találkoztak, ezzel egy új és más minőséget hoztak létre.

Az ember már a korai időktől fogva kereste a gondolatainak a kifejezését, megjelenítését, amit előbb a barlangrajzokban talált meg, majd az idők során az eszközeit és technikáját fejlesztve eljutott a festővásznon át a fotóig. A kezdeti korokban a művészetnek szakrális szerepe volt, majd az idők során a gondolatok és érzések kifejezésének eszközévé lépett elő, a művészetek szétváltak, önálló életet éltek, hogy a későbbi korokban a művészetek újra egymásra találjanak.

Ennek az egymásra találásnak lehetünk szemtanúi akkor, amikor részesévé válunk szemlélőként és alkotóként annak a tárlatnak, mely a járvány miatt a nyilvános térből átkerült a virtuális világba. A mai kor embere, a digitális kor alkotója új hordozót talált új kifejezőeszközének az internet és a média univerzumában. Így léphet ki az alkotó a tömegmédia segítségével a helyi, szűk keretekből a nyilvános térbe, a művészetkedvelők közelébe. A művészeti alkotások sorsa tehát, hogy a közönség elé kerüljenek.

Az alkotóművésznek és a művészetnek a célja, hogy felidézzük a múltat, ünnepeljük és élvezzük a jelen szépségeit, egyszóval a művészet a valóság interpretációja, nem pedig az ábrázolása. Mi, alkotók így a saját érzéseinkkel, gondolataink kivetülésével, leplezetlen őszinteséggel lépünk a KÉVE Művészeti Társaságba csoportosulva a nyilvánosság elé. Csoportunk olyan összművészeti alapon álló közösség, melynek a működése az alkotók önállóságán, önkéntességén és szabad elhatározásán alapul. Remélem, ez a sokszínűség visszatükröződik az itt közzétett munkáinkban.

Hosszú alkotófolyamat végére teszünk pontot ezzel a megjelenéssel, remélve, hogy munkánk, fáradozásunk nem volt hiábavaló! Az alkotók sorsa tehát az, hogy a megjelent műveket a közönség megítélje, és az itt bemutatott munkákat az érdeklődők nemcsak nézik, hanem látják is.

Virág Lajos

„Kedves Művészek és Műértők!

Amíg el nem felejtem, szeretném megköszönni Virág Lajos barátom felkérését a tárlatmegnyitó megírására. Már nem emlékszem pontosan, hogy először meglepődtem vagy megörültem, amikor kész tények elé állított. Blaise Pascal szerint: „Vannak, akik jól beszélnek, de rosszul írnak. Ennek az az oka, hogy a hely, a jelenlévők és egyebek hevítik őket, és többet csiszolnak ki elméjükből, mint amennyit e hév nélkül lelnének benne.” Most, itt, íróként én vagyok a kakukktojás a költők és a fotóművészek között. Talán ezért is esett rám Lajos választása. Kicsit kívülről, de mint művész belülről is látom ezt a világot, és át tudom érezni a feladat súlyát és szépségét. A KÉVE már hagyományt teremtett, évente, a költészet napján, kiváló alkotásokkal örvendezteti meg a művészetre fogékony győrieket. A zseniális mozaikszó (kép vers) szemlélteti a művészetek összetartozását.

A művészet örök, emberen túli és nem függ a társadalomtól. Ott kezdődik, ahol nincs szabály és nincs kényszer. Amikor a dolgok közötti merev törvény megszűnik, a világot nem a tudomány kormányozza, az élet elkezd lüktetni. E nélkül az oldott, őszinte élet nélkül nincs művészet. Túlemelkedik a konkrét valóságon, s kerüli az ismétlést. A KÉVE tárlatokra ez különösen jellemző. Nincs két egyforma fotó és két hasonló vers. Minden alkotás egy külön világ. A művészet befogadásához három feltételre van szükség: a műértőre, a műalkotásra és a köztük lévő „hídra”. Ez a híd a művész, aki benne foglaltatik a műalkotásban. Hídpénzt is szed: az elismerés és a siker ömlik a bankszámlájára. Amikor egy fotó vagy egy vers a misztériumhoz ér, szimbolikussá lesz. Nem az a fontos, amit logikailag jelent, hanem a lényeg, amit elhallgat, a kimondhatatlan.

A művészet erőfeszítés, hogy az embereket szembeállítsa a valósággal, a természet működését utánozza és nem alkotásait, a művész pedig az intuíció mélységével ismeri meg tárgyát. A művész a szabad ember, akinek művei teljes személyiségéből fakadnak. Egy mű, tartamától függetlenül is mély erkölcsiséget sugároz, s egyszeri szépségének erejével jobbá teszi az embert. André Malraux úgy véli, hogy az ember annyit ér, amennyit változtat a világon. A valódi költőnek és fotóművésznek is ezt kell vallania, azért kell dolgoznia, hogy megtalálja a pontot, ahol változtatnia kell. Az életen, a világon, magán. Meg kell alkotnia azt, ami az ember fölött, az élet fölött és a természet fölött van. A művész a világot önmagán belül keresi, és amikor megtalálja, visszavetíti a világba. A hasonlítás és a hasonlat eszközeivel tudja érthetővé tenni az elvont dolgokat. Így kapja el a pillanatot, amit soha többé nem enged el.

A 21. századra az értékek kiürültek, az élet felgyorsult, és mindenki csak túl szeretne élni. A romlás az élet minden területén megfigyelhető. Meg kell becsülnünk azt a néhány értéket, ami megmaradt. A művészek tudnak ebben segíteni, de észre kell venni nélkülözhetetlen erőfeszítésüket. A művész a modern korban az egyetlen ember, aki szellemi értéket realizál, és a művészi munka az egyetlen, amely nem vált kínos rabszolgasággá, sőt amely vonzó, szép és egész maradt. A költészetnek már történelme van, távlatokat nyit. Verbális művészet, ugyanis amikor az ember elkezdett írni, már hiányzott az élet teljessége, régebben az írás csak a túlfejlett társadalmakban létezett. Az élet teljessége szótlan, mint az öröm és elmondhatatlan, mint a szerelem. Amikor az ember beszél, szegényít. A költészet elmondja, mi az ember és a szellem közötti viszony. Sajnos, manapság ezt el kell mondani, mivel a verbális művészet az egyetlen eszköz, mely éreztetni tudja ennek fontosságát.

A mai költő felelőssége még nagyobb, mint elődeié. Meg kell találnia a gondolat szűk mezsgyéjét, amely még befogadható az új generációk részére is. Már Leonardo da Vinci összefoglalta a lényeget: „A festmény olyan költői műalkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani, a költészet olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni.” Melyik a fontosabb? Egyik sem. Két művészeti ág között lehet szoros hasonlóság, mely analógián nyugszik. A fotóművészet átvette a festészet mondanivalójának egy részét, és a digitális technika segítségével közel került a fiatalokhoz is. A fotóművész felelőssége megegyezik a festőművészével. A modern ember csak klisékben tud látni, készen kapott sztereotipekben. A társadalmi tudat is belelát a látványba néhány kölcsönös dolgot vagy körülményt, befolyásolhatja a szemlélőt. Ez a látás sorvadását okozhatja. A fotóművész olyan művész, aki a szemével, az agyával és az érzéseivel is lát, így tudja formálni a jelenlegi társadalom látásmódját.

Műalkotást készíteni magánjellegű tevékenység, mivel a megfelelő pillanat csak a művészeké, mely megoszthatatlan. Talán ez generálja rossz tulajdonságaikat is. Ők is emberből vannak, szükségszerűen egoisták, hogy uralhassák a pillanatot, nem szeretik, ha zavarják őket. Nem túl segítőkészek, mert a saját időtlen életükben élnek. Néha nagyon féltékenyek a többi művészre, amikor rájönnek, hogy a másik kapta el a lét pillanatát és/vagy szépségét. De hát ezért is szeretik őket! A Bölcsek Köve minden művész rendelkezésére áll. Aki birtokolja, meg tudja alkotni az igazi művet, a mesterművet, mely a világmindenség egysége. Ezt kívánom minden művésznek, aki alkotásaival megtisztelte a kiállítást.

Tenni kell a szépet, minden pillanatban, önmagunknak és másoknak is, függetlenül attól, hogy észreveszik- e vagy sem. John Lennon mondta: „Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik.”

Török László

Fotógaléria: Mozdulatlan pillanatok – gondolatok tükrében

24 kép