Zeitlin báró egyetlen, tizenhat éves lánya, Szásenyka napról napra érzi, hogy képtelen azt az életet élni, amit a szülei felkínálnak számára. A burzsoázia a tenyerén hordozza ezt a fiatal lányt, aki látta, mit tett anyjával a gazdagság és a laza erkölcs. Nagybátyja, Mengyel korán meglátja benne a lázadót, ezért titokban tanítani kezdi, és olyan olvasmányokat ad a kezébe, amelyek előkészítik elméjét a bolsevik eszmék befogadására. Az események felgyorsulnak, és a Zeitlin család sorsa bizonytalanná válik, közben Szásenyka kettős ügynök lesz. Ekkoriban gyilkolják meg a hírhedt és bálványozott Raszputyin sztárecet, ráadásul Szásenyka anyja majdnem beleőrül az imádott mester halálába. A külső és belső feszültség egyaránt fokozódik, már senkiben sem lehet megbízni, különböző érdekek csapnak össze vagy váltanak irányt és előjelet, látható, hogy Oroszország a változás küszöbén áll.

Simon Sebag Montefiore ezekkel az eseményekkel indítja műve bevezető fejezetét. Szásenyka, a fiatal és idealista lány gyakorlatilag a társadalmi helyzete ellen lázad. Korához képest öntudatos és akaratos teremtés, aki szeretni képtelen és lelkileg sérült anyja mellett felnőve elhatározza, hogy egyszerű életet fog élni, és mindvégig az olyanok ellen fog harcolni, mint a szülei. Apjához szorosabb kötelék köti ugyan, de hitvallása a megörökölt (és elfeledett) zsidó hit helyett a bolsevizmus lesz, amely a maga módján egyfajta vallási fanatizmusként van jelen a társadalomban.

A regény második fejezetében több mint húsz évet ugrunk az időben, láthatjuk a gyönyörű Szásenykát, aki most már anya és feleség, hithű párttag és példakép. Olyan emberek forognak körülötte, akik annak idején az orosz kommunizmus alapkövét fektették le, otthonában maga Sztálin is megfordul. Férje, Ványa fontos pozícióban lévő, magas rangú személy, ők ketten még a forradalom idejéből ismerik egymást. Idillikus, szinte mesés életet élnek két gyermekük, Hópihe és Carlo társaságában. A dolgok azonban néha nem azok, aminek látszanak. Annak, hogy ezt az életet élhetik, komoly ára van. Feltétlen és kizárólagos hűséggel tartoznak a Pártnak, ennek ellenére azonban soha nincsenek biztonságban, hiszen egyetlen óvatlan szó, megjegyzés, megnyilvánulás a „különleges bánásmódban” részesülők listájára helyezi őket, csupán egyetlen tollvonással. Mindez természetesen nem látható és nem érezhető az első pillanatoktól, hanem idővel rajzolódik ki. Ahogy azelőtt mindenki, aki a munkásosztályt kizsákmányolja, a nép ellensége, most mindenki, aki megkérdőjelezi az olykor nagyon is kérdéses eljárásokat és döntéseket, a párt ellensége lesz. A valódi család a párt, minden és mindenki előtt annak érdekei számítanak. Ennek értelmében bárki elárulhatja saját férjét, feleségét, apját és anyját, csak hogy hű maradjon az eszmékhez. Ez azonban sok esetben nem menti meg az adott személy életét, ugyanis a Párt, ha úgy tetszik neki, egy kihallgatásnak nevezett tortúra során azt veri ki a vádlottból, amit csak akar, pusztán abból az indíttatásból, hogy megtarthassa önkényességét, és mert fél. Ha ugyanis besúgó vagy, félsz a besúgóktól. Így az olyan párttagok, akik valamilyen oknál fogva szemet szúrnak, ítélet alá esnek, és ennek csak a jobbik következménye az akár több évtizedes kényszermunka. Sásenyka és Ványa letartóztatása sem különb ennél, a kérdés csak az, mi lesz a gyerekekkel. A terror eszköze, a félelemkeltés ugyanis mindenkinél előbb vagy utóbb hatni fog, vagyis mindenkinek van egy gyenge pontja, aminél fogva megzsarolható. Ezekben az időkben sokan próbálják a gyerekeiket elküldeni, kimenekíteni a biztos halálból. Ehhez azonban olyan szövetségesre van szükség, akiben meg lehet bízni, akkor is, ha a dolgok állása nem azt jelzi elő. Ilyen ember pedig csak egy van, a fiatal grúz, Herkules Szatinov.

A szerző a harmadik fejezetben újra időutazásra hív, ezúttal a kilencvenes évek elején járunk. Katinka frissen végzett történész, aki váratlanul egy külföldi munkát kap, és emiatt Londonba kell utaznia. Ott egy dúsgazdag oligarcha felfogadja, hogy kutasson a családja után, ugyanis az édesanyja, Roza tudni szeretné, hogy kik voltak az igazi szülei. A kutatásban egyetlen egy nyom áll rendelkezésére, egy név, egy nagyon idős marsallé, akit Herkules Szatinovnak hívnak. Katinka pedig nyomozni kezd, és a nyomozás során egyre mélyebben ássa bele magát egy család történetébe. De vajon megtalálja-e azt, amit keres? Olyan személyek bukkannak fel, akikről nem is remélte, hogy még életben lesznek, és olyan dokumentumok kerülnek a kezébe, amelyek a sztálini rémuralom legsötétebb bűneit tárják fel előtte. Végül a dolgok a helyükre kerülnek, igaz, egészen más formában, mint ahogy Katinka azt remélte.

A Szásenyka a Moszkva-trilógia első kötete, olyan történelmi regény, amelyben a szerelem, szeretet, család, hűség, fanatizmus, hatalom és árulás mind helyet kapott. Szásenyka olyan fiatal nő, akit egész idő alatt csodálattal, szinte irigységgel nézünk. Erős, bátor, okos és mindezek tetejében gyönyörű. Igazi mintakép lehetne, a tökéletes nő és anya szimbóluma, idővel azonban kissé megkönnyebbülve vesszük tudomásul, hogy ő is csak egy ember. Pontosabban egy nő, aki ugyanúgy vágyik a felfokozott érzelmekre és a szenvedélyre, ugyanúgy képes a tévedésre, és ugyanúgy tud szenvedni, mint bárki más. Személye egyszerre testesíti meg a tökéletes és a törékeny nőt, közel engedve így őt az olvasóhoz, együttérzést, szánalmat, indulatokat és mindenféle más érzelmet kiváltva.

A mű amúgy meglehetősen reálisan és érzékletesen ábrázol, szinte látjuk a hidegben fújtató lovakat, halljuk a fényűző életvitel zajait, a fegyverek ropogását, emberek haláltusájának szívszaggató hörgését, az ütések puffanását. A szerző az újkori orosz történelem szakavatott ismerőjeként részletes és szerteágazó tudását olyan szépen és módszeresen építi bele a regénybe, hogy szinte fel sem tűnik, mennyi történelmi szempontból is értékes információt tartalmaz. A regény irodalmi nyelvezete is nagyon jó, a történetszövés lineáris, következetes, maga a sztori pedig izgalmas és magával ragadó. Nem ingerli feleslegesen az olvasót időhúzással, a megfelelő időben tárja fel a rejtett dolgokat, ez adja a regény egyedi dinamikáját. Kétségkívül nagyon sok mindent megtanít arról a történelmi időszakról, amelybe a cselekmény beágyazódik. A befejezés pedig tartogat egy meglepetést, amit egy hatodik érzékkel ugyan lehet sejteni előre, mégis kellően megkoronázza az előzményeket.

Az üzenete pedig, ha van ilyen, talán az lehet, hogy a múlttól nem lehet és nem is szabad megszabadulni, hiszen minden rendszer az előző korok hagyatékára épül, az ideológiák és eszmék öröklődnek, folyamatosan átalakulnak, újabb és újabb rendszereket tagadva meg és hozva létre. A regény a fantázia és a valóság keveredése, számos szereplője történelmileg valós személy, míg mások az elbeszélések és emlékezések által keltek életre. A kommunizmus évei alatt nagyon sok személy eltűnt, és nagyon sok gyermeket menekítettek ki a hatalom fogságából, akik ma, immár felnőttként keresik felmenőiket. Talán lehet azt mondani, hogy ez a mű nekik állít emléket.

A szerző, Simon Sebag Montefiore brit történész és író, maga is zsidó származású. Már egyetemi tanulmányai alatt újságot szerkesztett, majd interjút készített Margaret Thatcherrel is. Később külügyi újságíróként és háborús tudósítóként dolgozott, a Szovjetunió bukása alatti konfliktusokról írt. Sztálin: A Vörös Cár című munkáját 2004-ben az év történelmi könyvének választották a British Book Awardson, ennek folytatását pedig, Az ifjú Sztálint Costa-díjjal tüntették ki, de a szerző számos más elismerés tulajdonosa is. A Romanovok című kötete a negatív kritikák ellenére is nagy sikert aratott. Több könyvéből született filmadaptáció. Montefiore tagja a Brit Királyi Irodalmi Társaságnak és vendégelőadó a Buckingham Egyetemen.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com