Mindhárom festmény lenyűgöző, lehengerlő és roppant erőteljes hatású, az ember roppant kicsinek, jelentéktelennek, már-már elveszettnek érzi magát, ha rájuk tekint. Mégis felemelő, meglehetősen katartikus élmény, főleg, ha egyszerre látjuk őket. Elementáris erejére találhatunk többféle magyarázatot is (a monumentalitás, a tökéletes kompozíció, a fenséges téma stb.), de rám pont Krisztus emberi voltának hangsúlyozása hatott. Ahogy Munkácsy Mihály mondta: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.”.

A trilógia festményei közül az első a Krisztus Pilátus előtt, mind a bibliai történések sorrendjét, mind a keletkezés idejét tekintve. A festő 1880 júliusában fogott hozzá, és 1881 tavaszán, a Szalon megnyitóján akarták bemutatni Párizsban, de nem készült el időben (fia halála, háza leégése), ezért csak nyáron állította ki Charles Sedelmeyer műkereskedő – hatalmas sikerrel. Ezután jött az európai körút, melynek során Bécsben Ferenc József kitüntette. Magyarországon 1882-ben láthatta először a közönség a budapesti régi Műcsarnokban, a mai Képzőművészeti Egyetemen.

A 417x636 cm-es olajfestmény megfestéséhez Munkácsy több színváltozatot és – élő modelleket használva – 35 tanulmányt készített. A kész mű egyszerre mutatja be a nép és a hatalom Jézushoz való viszonyát, Jeruzsálem római és szakrális jellegét. Krisztus középen, magányosan, ellenségektől körülvéve: mögötte a könnyen manipulálható, izgága csőcselék, vele szemben Pilátus és a farizeusok. Az alapvetően sötét tónusú képen a három fő alak fehér ruhájában szinte világít. Bal oldalon egy névtelen ember a tömegből, hadonászik, fröcsögve kiabál, szinte halljuk: „Bűnös! Halál rá!”. Jobb oldalon a helytartó, kinek alakja a művész zsenialitásának bizonyítéka, hiszen egyszerre fejezi ki az evangéliumok összetett Pilátus-ábrázolását: a császárhoz hű rómait, az igazságot kereső bírót, a hatalmát féltő urat és az ügyes diplomatát. És középen maga Jézus méltóságteljesen, felemelt fejjel, sugárzóan. Ő, aki ismerte sorsát és felvállalta azt az emberiségért. Egy lelkileg nagyon erős személy, aki egyszerre emberi és fenséges, s ezáltal diadalmaskodik. A kompozícióban a fehér szín hordozza a feszültséget, az ellentétet – mégpedig sokszorosan. Krisztus és a helytartó között, a rómaiak és a zsidók között, a főpapok és Jézus között, a főpapok és Pilátus között, a nép és a Megváltó között, valamint a nép és Poncius között. Mindezt egyetlen, igencsak drámai képen, amelyen jelen van a felséges és a hétköznapi, a látszat és a valóság, a nyugodt és a harcos, a jó és a rossz, a hatalom és a kiszolgáltatottság, jellem és jellemtelenség, vallás és politika – és akkor még nem beszéltünk a döntéshelyzet idegborzoló feszültségéről. Egyszerűen zseniális.

Tematikusan a középső festmény az Ecce homo, bár ez a mű készült el legkésőbb. Tekinthetjük Munkácsy utolsó számottevő alkotásának, már nagyon betegen festette meg 1892 és 1896 között, s ő maga hozta el Budapestre a millenáris kiállításra. Az Íme az ember!-t ezt követően Bécsben, Brüsszelben, Angliában és Írországban láthatta a közönség, de megfordult Amerikában is. Déri Frigyesnek köszönhetően ez a mű Magyarországra került, és itt is maradt.

A 403x650 cm-es olajfestmény Krisztus és Pilátus második találkozását ábrázolja, az utolsó lehetőséget, mikor a nép még megmenthetné Jézust, de mivel nem teszi, az Ige beteljesedik. A kép központi szereplője a Megváltó, hiszen minden arc felé fordul, minden kéz felé mutat. A helytartó e szavakkal mutatja be őt a népének: Íme, az ember!, s erre reagál a tömeg. A kép alaphangját a fenséges Jézus nyugalma és a felajzott, durva tömeg közötti kontraszt adja meg, de ellentét feszül az emberiségért súlyos megpróbáltatásokat is vállaló Krisztus és az ingadozó, bizonytalan Pilátus között is. Ám a legmélyebb ellentmondás, amit Munkácsy sugall: a bűnös szabadon, az ártatlan megkötözve. A Mester ott áll bírái előtt, és hallgat. Római katonák veszik körül, de nem ők a fő gyűlölködők. A művészettörténészek szerint a Megváltó arcából a nagyon beteg, szenvedő festőművész belső önarcképe tekint ránk. Jézus megjelenítése utal a Ponciussal való első találkozása óta eltelt idő eseményeire: a gúnyból ráadott vörös palást, a töviskorona és a nádjogar. Magán hordozza a megaláztatás, a megcsúfolás nyomait, méltósággal viseli, szemét mennyei Atyja felé emeli. A tömeg ábrázolása árnyalt: a rengeteg düh, acsarkodás és gyűlölködés közepette észrevehetjük Jézus néhány követőjét (Mária Magdolna, Péter, Mária, János), valamint azt, hogy a nők kevésbé agresszíven viselkednek. A 73 közel életnagyságú alak mindegyike önálló karakter, felsorakoztatják az érzelmek gazdag tárházát. A festményen a művész emberközelbe hozza a Megváltót. Lenyűgöző alkotás.

A trilógia utolsó része a bibliai események sorrendjét tekintve a Golgota, de ez készült el másodikként. Mikor Munkácsy befejezte a Krisztus Pilátus előtt című művét, rögtön nekiállt ennek a gigantikus alkotásnak. Sok vázlatot és tanulmányt készített hozzá, de a hatalmas vászonra alig két év alatt festette meg. Először a Consummatum est! (Bevégeztetett!) címet kapta az alkotótól, majd az Elítélt, a Krisztus a Kálvárián neveket, s csak ezután a véglegeset, a Golgotát. 1884 tavaszára készült el, és együtt állították ki az első résszel, nagypénteken, a műkereskedő Sedelmeyer palotájában. A hatalmas siker után Budapesten is bemutatták, majd több európai nagyvárosban, végül Amerikában, ahol mindkét képet megvette John Wanamaker.

A 460x712 cm-es festmény Krisztus szenvedéstörtének legtragikusabb eseményét, a keresztre feszítést örökíti meg, konkrétan a halála előtti perceket, azaz a bekövetkező drámát és annak hatását a jelenlevőkre. A három kép közül itt volt a legnehezebb dolga a művésznek, hiszen az események itt nem zárt térben történnek, hanem a szabad ég alatt, a Koponyák hegyén, így a tökéletes kompozíció megalkotása bonyolult feladatnak bizonyult. Munkácsy a táj hangulatát használja fel a történések plasztikussá tételéhez, és sikeresen komponálja meg a két csoportot (Krisztus és a siratók, szemlélődők és távozók) a vészjósló ég alatt. A tónus és a létra tartja egyben a képet. Jézus alakjának megfestéséhez felköttette magát egy keresztre, és megkérte De Suse márkit, hogy fényképezze le. Sikerült a Megváltó alakjában egyszerre éreztetnie az életet, a halált és a feltámadást. Az ő Krisztusa azért él még a kereszten, mert élete nem szüntethető meg a test halálával. Ezen a képen is a sötét háttérből kivakító fehér alakokra tekint először a szem: Jézusra és a titokzatos, jelképes lovas alakra. A tömeg ezen a képen is roppant árnyalt, minden alak egy külön karakter lenyűgözően kidolgozva, mindegyik arcon más és más érzelem, Jézus alakjában pedig egyszerre testesül meg az emberi és az isteni – ebben rejlik hatásának titka.

Munkácsy Mihály életművében a Krisztus-trilógia nagyon is számottevő helyet foglal el, még akkor is, ha a maga korában a három festményt senki nem láthatta egyszerre – még maga az alkotó sem. Erre az élményre egészen 1995-ig kellett várni, mikor az Ecce homo mellé kölcsönkaptuk az akkor még magánkézben lévő másik két képet is. Ma már – szerencsére – mindhárom alkotás a magyar állam tulajdona, a debreceni Déri Múzeumban vannak kiállítva.

tmoni

Forrás: Wikipédia, ripost, Képzőművészet Magyarországon a kezdetektől a XX. század közepéig, Munkácsy Mihály: Krisztus-trilógia a Biblia tükrén keresztül, Keresztesné Várhelyi Ilona: Munkácsy Krisztus-trilógiája, Soundgraph, Magyar Nemzeti Galéria, Cultura Magazin

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából
2. rész: Cellini: Sótartó
3. rész: Caravaggio: Medúza-fő
4. rész: Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel
5. rész: Pierre Puget: A krotóni Milón halála
6. rész: Henri Rousseau: Az álom
7. rész: Ihachi sárkánya
8. rész: Nagy Károly talizmánja
9. rész: A Teknősbékák kútja (Fontana delle Tartarughe)
10. rész: Pablo Picasso: Guernica
11. rész: Benczúr Gyula: Budavár visszavétele
12. rész: Piero della Francesca: Szent Antal szárnyasoltár
13. rész: Alfons Mucha: Gismonda
14. rész: Emile Gallé: Váza írisszel
15. rész: Tádzs Mahal
16. rész: Edgar Degas: Balett – A csillag
17. rész: Bernini: A folyók kútja
18. rész: Gemma Augustea
19. rész: Bernini: Apolló és Daphné
20. rész: A Belém-torony
21. rész: Bocca della Verità (Az igazság szája)
22. rész: A sienai dóm
23. rész: Az Alhambra
24. rész: A chambord-i kastély
25. rész: A prágai Károly híd
26. rész: A chartres-i székesegyház
27. rész: Arany körgallér a bronzkorból
28. rész: A Fabergé-tojások
29. rész: Lechner Ödön: A pozsonyi kék templom
30. rész: Gulácsy Lajos: Varázslat
31. rész: Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás Taorminában
32. rész: Hadrianus síremléke, az Angyalvár
33. rész: A Prima Porta-i Augustus szobor
34. rész: Raffaele Monti: A menyasszony