Míg az amerikai kontinens keleti oldala a XVI. századtól kezdődően gyorsan felfedezőutak célpontja lett Kolumbusz érkezését követően, addig az Európától oly távoli északnyugati part még sokáig az ismeretlenség ködébe burkolózott. Az európai felfedezők oda inkább Ázsia vagy Közép-Amerika irányából érkeztek, arrafelé pedig sokkal nagyobb hasznot ígért India és Kína hatalmas népességű piaca, mint az őshonos indiánok által gyéren lakott kanadai partvidék. Két európai hatalom volt „szomszédos” a térséggel, a Kaliforniát is birtokló Spanyolország, valamint a Szibériát a XVI. század végére elfoglaló cári Oroszország. Az első orosz prémvadászok talán már a XVII. században eljutottak Alaszkába, majd a cári szolgálatban álló dán Vitus Bering térképezte fel elsőként Alaszka partjait az 1730-as években. Nem véletlenül viseli Bering nevét az Alaszkát Szibériától elválasztó tengerszoros és számos földrajzi fogalom az atlaszokban. Délről a század végén a spanyolok vezettek felfedezőutakat észak felé Alaszkáig, keresve a misztikus északnyugati-átjárót, miközben maguk is felségjogaikat hangoztatták Kanada keleti partjára. Az Alaszkáért folyó versenyt azonban az oroszok nyerték, Alaszka lett Oroszország amerikai gyarmata. Többek közt ennek a Kanada nyugati partjáért történő spanyol-orosz versenyfutásnak a következménye az a Serpenyőnyélnek (Panhandle) nevezett, Alaszkához tartozó terület, amely messze lenyúlik dél felé.

Ez a gyarmatosítás azonban meglehetősen felületesnek bizonyult, orosz lakosság alig érkezett a térségbe, mert ehhez egyszerűen nem volt emberfeleslege: még Szibériát sem sikerült a mai napig sem igazán orosszá tenni mindenhol. Oroszország nem is álmodhatott róla, hogy betelepítse és ténylegesen orosszá konvertálja ezt a rendkívül messze eső, amúgy is cudar éghajlattal megáldott, gyönyörű térséget. Inkább csak kisebb telepek alakultak, amelyek a prémkereskedőknek és a bálnavadászoknak nyújtottak menedéket, ahol elcserélhették áruikat és üzletelhettek az őslakosokkal. Az oroszok erődítéseket is létrehoztak, a legdélibb pont egészen mélyen lenyúlt a mai Kaliforniáig. A ma Fort Ross-nak nevezett orosz erődítmény például a Bodega-öbölben állt – amely egyébként egy spanyol felfedező nevét viseli ‒ 1812 és 1841 között, alig valamivel északabbra a spanyolok Assisi Szent Ferencről elnevezett erődjénél, amely később egy városnak adott nevet, bizonyos San Franciscónak... Fort Ross helyén ma történelmi park áll egyébként, működő ortodox fatemplommal.

Mindenesetre Alaszka, pontosabban ahogy akkor hívták, Orosz-Amerika (Russzkaja Amjerika) nagy hasznot nem hajtott a cár számára, ráadásul az 1855-ben trónra kerülő II. Sándornak éppen elég baja volt a krími háborúban elszenvedett vereség után (Karsz ostromáról és a balaklavai csatáról már írtunk korábban). A vereség bebizonyította, hogy Oroszország nem annyira erős, mint amilyennek látszik, s a hatalmas birodalomban az erőforrások szétfolytak a térben. Alaszka különösen olyan hely volt, amelynek katonai megvédése egy esetleges újabb Nagy-Britannia elleni háborúban nem tűnt lehetségesnek, pláne mivel a szomszédos Kanada brit gyarmat volt, amely a tengereket is uralta. Ezért úgy vélték, jobb lemondani róla és eladni annyiért, amennyiért lehet ezt a hatalmas, ám gyéren lakott és látszólag nem különösebben értékes területet, mint később háborúban pénzt áldozni rá és úgyis elveszíteni.

Ennek megfelelően logikus módon Nagy-Britanniának ajánlotta fel megvételre II. Sándor Alaszkát, ám az elzárkózott ettől. Így jött szóba a polgárháborúját éppen csak befejező Egyesült Államok. A tranzakció legnagyobb amerikai támogatója William Henry Seward szenátor volt, akit sokan őrültnek tartottak, hiszen a láthatóan teljesen értéktelen térségért adódollárokat akart adni egy az amerikaiaknak amúgy sem túl szimpatikus államnak. 1867. március 30-án a tárgyalások mégis sikerrel zárultak, és a megegyezés értelmében az Amerikai Egyesült Államok 7.2 millió dollárért megvásárolta Alaszkát az Orosz Birodalomtól (a csekk a felső képen látható). Alaszka területe 1.7 millió négyzetkilométer, ami azt jelentette, hogy durván 4.2 dollárt fizettek egy négyzetkilométerért. Utólagos bölcsességgel kimondhatjuk, hogy nagy biznisz volt. E nyilvánvalóan jó ár ellenére az amerikai ellenzék hónapokon át kampányt folytatott a szerződés ellen. A terület tényleges átadására október 18-án került sor, amely a mai napig hivatalos ünnep az államban „Alaska Day” néven, majd 1868-ban az összeg kifizetésére is sor került. 1867. október 18-án Sitka városában – amely a már említett Serpenyőnyélen fekszik és akkor a Novoarhangelszk, azaz Új-Arhangelszk nevet viselte (a címlapképen) – levonták a cári lobogót, és a zászlórúdra felrepült a csillagos-sávos zászló. Eleinte nem volt nagy siker az új amerikai „gyarmat”, még az amúgy sem nagy létszámú orosz lakosság is inkább elszivárgott a térségből, de hosszú távon nagy befektetésnek bizonyult ez a természeti kincsekben roppant gazdag terület.

Az egyezményt ma is ünneplik. Alaszkában minden március utolsó hétfője az úgynevezett Seward’s Day, azaz Seward-nap, a vételt olyannyira szorgalmazó szenátor tiszteletére. Az oroszok nem voltak szerencsések. Fort Ross-t 1841-ben hagyták el, alig 7 évvel a kaliforniai aranyláz előtt, míg Alaszkában 1897-ben találtak aranyat Klondike térségében, nagy lendületet adva mindkét terület fejlődésének. Becslések szerint 1967-ig Alaszkában mintegy 265 millió dollár értékű aranyat bányásztak ki, amely összevetve a 7.2 millió dolláros vételárral különösen humoros. Alaszka történelmi múltját (bálnavadászat, aranyláz) a mai napig őrzi, hiszen az USA legférfiasabb állama abban az értelemben mindenképpen, hogy 100 nőre 108 férfi jut demográfiailag. Nem véletlen: az élet itt kemény, a tél hideg, az éjszaka hosszú. Alaszka egyébként nevében is őrzi oroszságát, hiszen az őslakos aleut „tenger által ostromlott szárazföld” szóból lett az orosz Aljaszka szó, amely a mai állam neve.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu 1, rubicon.hu 2

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.