Akárcsak az 1977-ben, Buenos Aires-ben született Milagros Mumenthaler drámai vígjátékában, amely a felsorolt, (érdeklődéstől) elidegenítő összetevőkön túl első pillantásra váratlan, ám egyszerre finoman és intenzíven szőtt mélységeket, törékeny, ugyanakkor megbonthatatlan kapcsolatokat takar. Az argentin, svájci és holland koprodukcióban készült Nyitott ajtók, ablakok abból a szempontból is jóleső kuriózum, hogy a magyar fordítás nem ölte ki a címből a szimbolikát. A spanyol eredeti így szól: Abrir puertas y ventanas (amelyhez hű maradt a hazai címadás, a nemzetközi fordítás viszont Back to Stay-re alakult), és Mumenthaler bemutatkozó rendezésének koncepciója a vizualitással is jelzi az átvitt jelentést: a kamera látószöge mindig elkap egy-egy ablakot vagy ajtót, amelyen keresztülmehet, átcsusszanhat, kinyithat vagy becsaphat.

A Mumenthaler által írt és rendezett Nyitott ajtók, ablakok 2011 augusztusában debütált a svájci Locarnói Filmfesztiválon, ahonnan azonnal az Arany Leopárd fődíjával mehetett haza, vagyis inkább indulhatott hódító világkörüli útjára. A film története szerint három lánytestvér, Marina, Sofia és Violeta a nyár végét Buenos Aires-ben tölti, abban a házban, amelyet a nagyanyjuk hagyott rájuk. Mindhármójuknak a saját módján kell feldolgoznia a nagymama halálát, aki felnevelte őket: a főiskolai hallgató Marina (Maria Canale) a tanulmányaira koncentrál, mellette felelősségteljesen vezeti a háztartást, és elutasít mindenféle változást; az ingerlékeny és összeférhetetlen Sofia (Martina Juncadella) szinte csak a külsejével foglalkozik és bulizni jár; a kedvetlen Violeta (Ailin Salas) pedig csupán cél nélkül kóborol a hatalmas ház szobáiban hiányos öltözékében, mivel még ahhoz is lusta, hogy ruhába bújjon. Civakodás, nevetés, irigység és a szeretet hullámai jellemzik közös periódusukat egészen addig, amíg Violeta egy napon szó nélkül elhagyja a házat.

Milagros Mumenthaler filmje mindenféle kapkodás és sietség nélkül bontja ki a három testvér egymáshoz való viszonyát, a családi titkok rájuk nehezedő súlyát, feszültségét és felelősségét. A jelenetek óvakodnak a nővéreket szokatlan és drámai pillanatokban rajtakapni, amikor viszont megteszik, újabb dimenziókkal erősítik meg kontúrjaikat. A nézők szeme frusztrálva kóborol a képernyőn, tekinti be a ház térségeit, amelyek egyszerre tágasak és klausztrofóbiásan szűkek, s nyomozáshoz hasonlóan építhetik fel magukban a viszonyokat és személyes feltételezéseket. Habár a Nyitott ajtók, ablakok végig gyakorlatilag egyetlen (átfogó) helyszínen játszódik, nem színházban vagy stúdióban forgatták, hanem egy valóságos házban. A karakterek folyton szavakba öntik félelmeiket és reményeiket, s ezzel Mumenthaler merőben különbözik attól a népszerű koncepciótól, amely a konfliktusok megjelenítését csupán a környezetben hinti el, visszatartván a magyarázó információkat.

„A vizualitása roppant vonzó – mondta el Jay Weissberg, a Variety újságírója a locarnói bemutatón. ‒ Martín Frías finoman sikló kamerakezelése jóleső melankóliával telíti a házat magát és a benne lakókat: a helyszínek körülhatárolása és a szereplők funkciói a saját terükben pedig jóval érdekesebbek, mint bármely narratív fejlődésmenet.” Összességében véve Milagros Mumenthaler szinte fetisiszta minimalizmusa határozottan nem „kereskedelmi minőségű”, hanem független, stílusos megközelítéssel meséli el a három nővér motivációs- és viszonyrendszerét, ezért muszáj lesz nekünk is rálátnunk ezekre a Nyitott ajtók, ablakokra.

Szilvási Krisztián