Úgy tartják, Arany Jánosnak volt a legnagyobb szókincse az ő korában; Bereményi új könyvét elolvasva úgy érzem, jelenleg neki van. Ő az, aki novellát is úgy ír, mint bármi mást, összeszedetten, erősen, mindamellett pedig úgy, hogy utána a gondolatébresztés mellett az is benne marad az olvasóban, hogy még akar olvasni tőle. Alig várja a legújabb kiadványt, addig pedig előveszi a korábbi írásokat, vagy újraolvassa ezt.

A több mint négyszáz oldalas könyv akár nagyregény is lehetne, sőt, ha összefűzzük a benne lévő történeteket, akkor az is. Ötven év alkotói munkáját öleli fel, ötven év pedig majdnem két emberöltő, ez idő alatt rengeteg változás történik nemcsak a világban, de az íróban is. Bár korábban is olvastam Bereményi novellákat, elbeszéléseket, most érett meg bennem mindaz, amit eddig kaptam tőle, most állt össze teljes egésszé, és most sajnálom, hogy nem olvastam többet. Mert Bereményi sokkal több a dalszövegírónál és sokkal több a színházi embernél is. Egyre többet hallani, hogy a kortárs irodalom egyik kiemelkedő rétege a magas irodalom, és bevallom, számomra eddig érthetetlen volt a kifejezés, de most már nem az. Ahogyan Bereményi használja a nyelvet az írásaiban, ahogy rávezet az összefüggésekre, bemutat egy olyan világot, amelyben még nem is éltem, de mégis megértem, az tényleg a kiemelkedő kategóriába tartozik.

A huszonéves korában megjelent könyvekből maga a szerző válogatta a mostani kötet anyagát, olykor új címeket adott az írásoknak, formálta a karaktereket, történetet. Az olvasó pedig követheti a Bereményi-mitológia, életút alakulását, bizonyos motívumok és figurák megszületését és újraformálódását, az otthonvesztés és a hazatalálás következményeit. Felszínre kerülnek a bonyolult családi kapcsolatok, kötelékek, eltávolodások és egymásra találások, a szeretet és gyűlölet kettőssége, amit olykor csak egy hajszálvékony vonal választ el úgy, hogy talán még a határ is elmosódik.

A római számokkal fejezetekre tagolt könyvben az író mondhatni, hogy kevés jelzős szerkezetet használ, mégis úgy bánik a nyelvvel, hogy többször is előfordult, hogy újra és újra elolvastam egy részt, egy mondatot, mert annyira hatott rám. A könyv végén sem tudtam eldönteni, hogy a cselekmény hordozza-e a szöveg drámaiságát vagy fordítva. A novelláskötetben feltűnnek ismert sorok, korábban megírt történetek, de személyek is, akiket ismerünk az alkotópáros előadásaiból (Levél nővéremnek). Ilyen például Irén, akinek levelét mindannyian ismerjük, testvéréhez írt soraiban elmeséli az életét. Ebből már monodráma, színpadi előadás, felolvasóest is készült, a novelláskötetben pedig visszaviszi az olvasót a múlt század derekának Magyarországára, annak erkölcsi korlátai közé. De ugyanúgy láttatja az 1956-os eseményeket is, vagy enged bepillantást saját családjának életébe, érzésvilágába.

A könyv címét adó Azóta is élek mondattal zárja az író a kötetet, amelynek legalább akkora súlya van, mint a megjelent történeteknek. Az azóta is élek utalás arra, hogy 1949-ben, az akkor alig hároméves Bereményi Géza túlélte a budapesti diftériajárványt. Bár Magyarország már 1937-ben bevezette a kötelező oltást diftéria ellen, a háború keresztülhúzta az egészségügyi rendszer működését is, így a diftériás morbiditás nagyon magas volt a járvány idején. De Bereményi Géza túlélte, a hogyanra és miértre pedig a válasz a könyvben van. Nemcsak az utolsó írásban, hanem az összes többiben is.

Bús Ildi
Forrás: olvasoterem.com