Már életében oly nagy volt a róla szóló szakirodalom jegyzéke, mint a klasszikusoké, megkapott minden jelentősebb díjat, amelyet költő valaha is kaphat hazánkban. Barátok között nőtt költővé, a híresen összetartó, utóbb 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével és 2009-ben a Bethlen Gábor-díjjal is egybefogott Kilencek csoportjának tagja.

A kikelet fia című önéletrajzi írásában így határozza meg indulását az életben: „1941. március 23-án születtem Ózdon, a kikelet harmadik napján. Nem kis büszkeség tölt el emiatt, hiszen keveseknek adatik meg, hogy a tavasz gyermekei lehessenek. (…) A vasporos fákon már kiütköztek a rügyek, sárgállt az aranyeső, cigány lányok árusították a hóvirágot meg az ibolyát. Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda-e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?!”

„Mit mondjon az a származásáról, akinek szülei az alvégen is albérletben laknak? Semmit! Hallgasson. És vágjon neki a világnak! De dalolva, hogy mindenen győzzön” – írta később elszánással teli sorait az első könyve hátlapjára 1969-ben.

Természet adta tehetségét élete végéig átgondoltan és fegyelmezetten használta, tudatos költő volt, aki életét a költészetnek, költészetét pedig a magyarságnak szentelte. Versei korán szerepeltek diáklapokban, mégis elmondható, hogy nemzedéke több tagjához hasonlóan megkésve indult, hiszen huszonöt éves volt, amikor először jelent meg komoly országos irodalmi folyóiratban, a Kortársban, 1965-ben. Fiatal és bizakodó volt, tele életszeretettel, egy ígéretes költői pálya elején állt, épp akkor, amikor az enyhülő diktatúra miatt irodalmunk éppen egyik virágkorát élte. De a megtapasztalt szabadsághiány miatt a fővárosi bölcsészhallgató Petőfi követésében találta meg egyéni hangját, amikor Kilencek néven az Elérhetetlen föld antológiával 1969-ben színre lépett. Nemzeti hagyományok tisztelete és a személyes tapasztalás egyaránt ihletője egyik legismertebb versének, amelyben a nagy költőelődöt szólította meg:

„Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! / S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!”

A Zúg március szinte nemzedéki induló lett, akkor is, ha tiltott volt szavalni, énekelni. A költemény később Dinnyés József énekmondó előadásában még inkább jelképpé erősödött, szinte népdallá vált a hanyatló szocializmus fiataljainak soraiban.

Rendkívüli szókimondása, büszke öntudata, problémaérzékenysége nemzedéke példaképévé tette őt. Kemény szavai nagyot szóltak egy olyan világban, amikor nem volt szabad a választás, amikor március 15-e köszöntése tilos volt, s a Petőfi ünnepélésére összegyűlőket kardlappal oszlatták szét. Első kötete, a Tüzem, lobogóm! (1969) verseinek állandó motívuma az ifjúság, a tavasz, a szél, a szerelem, nemcsak forradalmakat sugall, hanem a fiatal lélek lobogását, amely a világot megjavítandónak tartja. A szabadság szószólója lett egy elnyomó korszakban: a Rákosi-rendszer, 1956, a megtorlások, a hatvanas évek magyar és világtörténelmi valósága jelölték ki útját. Emellett a családi és egyéni életében megjelenő tragédiák alakították sorsát (korai árvaság, majd az 1974-ben rátörő súlyos betegség és fia elvesztése). „Ha volt ember kortársaim között, aki sokat szenvedett, akkor ő az. Úgy érezte: Isten és a történelem megszakasztja benne a létet, magára maradt …” – írta róla a pályatárs Kabdebó Lóránt 1985-ben.

Második kötete csak több éves halogatás után, 1977-ben jelent meg Csillagok árvája címmel, amelyről Görömbei András néhány évvel később azt írta: „A nagy költészethez nélkülözhetetlen lenyűgöző erkölcsi tartás társult benne igazi költői erővel, az egyes képek és versstruktúrák óriási feszültséget tartottak verseiben művészi fegyelemben.” De a kezdeti forradalmi hév alábbhagyott, a nemzedéki vezérszerep teret veszített. Sajnos „a korai versek tavaszias hangoltságú világát nem a termő nyár váltotta fel, hanem az ősz, amely elsősorban nem a betakarítást hozta magával, hanem az elmúlást” – fogalmazta Vasy Géza.

Utassy József a halála előtt, 2007-ben készített portréfilmben maga is két nagy szakaszra osztotta pályáját. A rendszer „beskatulyázta”, pedig a váltás szembetűnő. Olyan versek sora született, amelyek a létezés legalapvetőbb kérdéseire próbáltak drámai és egyben feloldást hozó választ adni: „sorsom elől nem menekülhetek, fölfeszülök az írás keresztjére”. Látja, hogy „Nem én vagyok beteg itt, / hanem a világ!” Alkotásaiban felerősödik az irónia, az önirónia, a szomorkás derű, de a játékosság, az egyéni szólelemények is (szeptemberedek, varjúhodok), amelyek jól jellemzik állapotát.

A Kálvária-ének (1995) című lírai elbeszélő költeménye, vagy inkább „lírai naplója” megdöbbentően részletes és pontos képet fest betegségéről, szenvedéséről. Az életmű egésze szempontjából még fontos megemlíteni időskori szerelmi líráját, amelyet „feleség-költészetnek” is neveznek. Betetőzése gyermekük elvesztése, a tragédiában az egymásrautaltság felismerése. Erről így ír a Ketten című versben:

„Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
És most kifosztva, megrabolva:
ketten nyögjük a terhét,
s visszük, visszük a Golgotára
a keresztek keresztjét.”

A hit, a hitetlenség, a hitkeresés, a tagadás, a káromlás változatainak polifóniája is gyakran szólal meg verseiben, amelyből kirajzolódik az önmagával vitatkozó ember istenképe egy istentagadó világban. Egy másik, játékos, derűs hang szólal meg gyerekverseiben. Életében nyolc gyerekverses kötete jelent meg (bár ő nem húzott éles határt gyerek és felnőtt költemény közé). Átfogó gyűjtemény szerkesztését és kiadását Még ily csodát! címmel felesége valósította meg 2015-ben. Műfordítói tevékenysége is figyelmet érdemel, igaz, egyetlen fordításkötetet adott ki (öt bolgár költő versei), de jelentek meg műfordítások angol, bolgár, lengyel, német, orosz, szlovák, ukrán folyóiratokban és antológiákban is.

Utassy József tudatos költő, gondos szerkesztő volt, költészetében „spirálszerűen” építkezett, korábbi verseit újra és újra elővette, módosított formában, vagy másképp csoportosítva ismét beépítette. Még az utolsó életévekben is következetesen foglalkozott az időrendtől függetlenedő ciklusokba szervezéssel.

Életművének lehető legteljesebb bemutatására „A kikelet fia..”. című kiadás vállalkozott, amely tartalmazza versesköteteinek, gyermekverseinek és versfordításainak teljes anyagát, elsőként adta közre ifjúkori novelláit és – valódi különlegességként – az Illés Lajos rockoperájához írott drámai szövegkönyvét, a Betlehem csillagát.

Utassy József munkássága ma már a tovább élő hagyomány részét képezi. Vasy Géza szavaival „az Ezüst rablánc (utolsó válogatáskötete) halhatatlanul odakötözte őt a magyar Parnasszus csúcsaihoz”. Legrangosabb kitüntetésként 2008-ban átvehette a Kossuth-díjat.

Önéletrajzát a következő vallomással zárta: „Baráti köröm nem széles, de engem körülölel. Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet! Mert látni vélem fejük körül a piros derengést.” (A duende a spanyoloknál a művészet mágikus ereje, amely képes arra, hogy az embert a lehető legmélyebben megmozdítsa, megindítsa. A fogalmat García Lorca révén ismerhetjük.) Ezzel a hatalmas energiájú, varázslatos beleérző képességgel ő maga is rendelkezett, amelynek ereje például az egyszerű, rendkívüli Motívum-ban él tovább:

„Küszöbén az estnek
csillagfakadáskor
dalba fog az ember
ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon
küszöbén az estnek
csillagfakadáskor”

SzaSzi

Felhasznált irodalom:
utassyjozsef.hu
„A kikelet fia”: összegyűjtött művek / Utassy József ; összeáll. és a szöveget gond. Utassyné Horváth Erzsébet és Vilcsek Béla. - Budapest : Napkút K., 2016., 1067, [43] p.
Vasy Géza: Utassy József költő
Rejtvényfejtés Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből
magyarnaplo.hu
Vilcsek Béla: Két új Utassy-kötet - „A kikelet fia”. Utassy József: Összegyűjtött művek
Utassy József költészete. Kritikai kiadás

A képek Utassy József emlékoldaláról származnak, a költő özvegye, Utassyné Horváth Erzsébet engedélyével tesszük közzé őket.