158

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

Könyvkritika

mark-haddon-a-kutya-kulonos-esete-az-ejszakaban

Mark Haddon 2003-as regényét először 2004-ben jelentette meg magyar fordításban az Európa Könyvkiadó, most újra kiadták. Azt tapasztalom, hogy a másik ember világába való betekintés, a róla való beszéd, tettei mozgatórugójának megértése nagyon kedvelt tevékenység lett.

Régen is volt ilyen, pletykálásnak hívták, és – bár mindenki művelte – többnyire elítélték. Ma erre épülnek műsorok, celeb-megélhetések, globálisan tolja elénk a szociális média. Viszont van egy jó oldala: a tudományból sok téma, információ „leereszkedik” a tudományos ismeretterjesztés sokkal megközelíthetőbb kategóriájába, és ez a megismerés / önmegismerés lehetőségét adja. A valódi empátia, az érzékenyítés lehetőségét, hogy mindenki lehet más, mint az átlag. Hogy az autista nem bolond, hogy a beteg gyermeket nevelő szülő nem büntetésként kapta azt a feladatot, hogy a hozzám képest „más” embert nem kell lelki Tantaloszba taszítani. Egyáltalán nem értek hozzá, milyen szempontok mozgatják a könyvkiadást, mi vezérel egy kiadót a könyvek válogatásában, de Mark Haddon regényének újrakiadása telitalálat volt.

Azzal nem lövöm le a történetet, ha elmondom, amit a fülszöveg is elárul: Christopher autista. Épp a sajtó, a szakalapítványok, önkéntesek érzékenyítő kampányaiból tudjuk, hogy az autizmus igen széles spektrumon mozgó jellegzetességek gyűjtőfogalma, és minden autista nagyon egyedi eset. Nos, Christopher épp az a tinédzser, aki nem szereti, ha hozzáérnek, tabu számára a sárga és a barna szín, vannak Szuper Jó Napjai és Fekete Napjai. Űrhajós szeretne lenni, de egyedül még nem járt az iskolán és a sarki kisbolton túl. Nagyon sokat tud a fizikáról és a matematikáról, de nagyon keveset az emberi érzelmekről. Nem érti az arckifejezéseket: „…ha becsukjuk a szánkat, és orron át hangosan kilélegzünk, az jelentheti, hogy megkönnyebültünk, vagy unjuk magunkat, vagy haragszunk, minden attól függ, mennyi levegő jön ki az orrunkon, és milyen gyorsan, és milyen alakú a szánk, miközben ezt csináljuk, és hogy ülünk, és mit mondtunk előtte, és még száz másféle dologtól, amik túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy néhány másodperc alatt meg lehessen fejteni őket.” A szavak különféle jelentései különféle hangokként jelennek meg a fejében, kaotikus hangzavart és akár fizikai fájdalmat okozva. Ezért ilyen helyzetekben Christophernek muszáj beülnie egy sarokba és nyögnie, hogy kizárja a zajt. Nem érti a metaforákat, még az olyan hétköznapi közhelyeket sem, melyeknek legtöbbünk nem is tulajdonít másodlagos jelentést: „Halálra röhögtem magamat”, „Hülye, mint a sötét éjszaka”.

Christopher édesapjával él, a közeli kisegítő iskolába jár, és egy szoros napirend, szabályrendszer és étkezési szokásrend segítségével telnek a napjai. A bomba akkor robban, amikor a szomszéd kutyáját döglötten, vasvillával átszúrva találja a kertben. A fiú abban hasonlít az átlagosnak nevezett többséghez, hogy él benne a megismerés vágya, amit most kiterjeszt a kutyára is: elhatározza, hogy kinyomozza, ki ölte meg a kutyát. Ez a tevékenység egy nagyon kemény önismereti úttá válik, hiszen Christophernek nagyon sokszor ki kell lépnie komfortzónájából: szóba kell állnia ismeretlenekkel és el kell hagynia az általa ismert területeket. A nyomozás során nem csak a kutya gyilkosára derül fény, a fiú sokkal többet megtud, mint amit szeretne.

Terapeutája tanácsára kezdi leírni a tapasztaltakat, saját meghatározása szerint „detektívregényt” ír. Ezzel teszi igazán személyessé a regényt Mark Haddon, hogy Christopher szájába adja a szavakat: így válik belsővé az élmény, az átélés. Nagyon jó az a nyelvi-stilisztikai mód, amellyel dolgozik. Például prímszámokkal jelöli a fejezeteket: „…szeretem a prímszámokat. […] Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk” – írja Christopher. Vagy az az ellentét, ahogy beszélteti a főhőst matematikai-csillagászati-logikai témákban, illetve hétköznapi helyzetekben: az előbbi esetekben igen bonyolult tudományos nyelvezetet használ (nekem, alapvetően humán beállítottságú embernek, többször újra kellett olvasnom, hogy megértsem), míg az utóbbiban szinte óvodás szintre redukálja a kommunikációt (én azt mondtam, ő azt mondta, erre én azt mondtam, ő azt mondta). Szívszorító, ahogy Christopher képletekbe próbálja foglalni az érzelmeket: Félelemösszes ≈ Félelemúj helytől x Félelem apa közelségétől ≈ állandó, vagy ahogy megpróbálja legyőzni a pánikot azzal, hogy ún. „fehérzajt” hoz létre az elméjében.

És amíg a főhős vívja a saját harcait, más külső szemszögekkel is találkozunk a gyereket körülvevő felnőttek személyében: a szülő, aki elhagyja a beteg gyereket és a szülő, aki marad; a terapeuta, aki szaktudásából kiindulva, illetve a szomszéd néni, aki személyes empátiájával kezeli a helyzetet; a jegyárus, aki fel sem ismeri; a rendőr, akinek meg kell különböztetnie a viselkedészavaros tinit a zavart viselkedésűtől.

Mindent összevetve zseniálisnak tartom ezt a regényt, még akkor is, vagy talán épp azért, mert fikció, és a szerző saját bevallása szerint nem szakértője az autizmus-témának. Viszont Haddon gyerekkönyv-szerzőként, úgy tűnik, értője a gyermeki léleknek az „ars=művészet/mesterség” antik értelmezésében. Mert úgy szól a szívhez, hogy rejtetten eljut az értelemhez is, ezáltal mestere a művészetének. A regény az érzékenyítés mesterműve, lehetőség arra, hogy a tükör másik oldalán találjuk magunkat. Lehetőség arra, hogy megértsünk és ne ítélkezzünk, legyen szó a menekülőről, a maradóról vagy a megélőről.

Mark Haddon 2006-os regényéről, a Valami baj van-ról itt írtunk.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com

2021.03.22