Ám 1919 márciusára Károlyi minden fő céljában megbukott. Későn kezdte el a földosztást, amellyel biztosíthatta volna a vidék támogatását, és nem írt ki választást, amely legitimitást adhatott volna neki (1910-ben történt utoljára országgyűlési választás). A legnagyobb probléma azonban a külpolitikai és katonai helyzet volt, hiszen míg az előző kettő „csak” a kormány belpolitikai pozícióját erodálta, addig utóbbiak konkrétan az ország és a nemzet létérdekeiről és jövőjéről szóltak. Mivel Károlyi már a világháború idején is antant-párti politikát javasolt, ennek köszönhető volt ideiglenes népszerűsége, más politikát nem is képviselhetett. Így amikor kiderült, hogy hiába lett az ország első embere, ez a politikai fordulat a lakosság számára vajmi kevés gyakorlati előnyt jelent, támogatottsága gyorsan hanyatlott. Eleinte naivitásig hitt egy „igazságos” békében, nem mérve fel, hogy ilyen bizonytalan helyzetben egyedül az erő jelent korlátot a győztesnek, s pusztán jóindulatot várni attól nagyon kevés. Nem állított fel időben hatékony hadsereget, amely valamennyire a megszállókat féken tarthatta volna. Bár kétségtelen, hogy került megoldhatatlan helyzetbe, de sajnos szerepéhez sem tudott felnőni.

Későn kapott észbe, hogy mi folyik, s noha elkezdte a propagandát a lakosság körében az ország megcsonkítása ellen – a „Nem, nem, soha!” szlogent is ekkor találják ki –, hadsereg nélkül ez nem sokat ért. Károlyi – ekkor már elnök – csak márciusra jutott el oda, hogy fegyveresen kell ellenállni a behatolóknak. Március 2-án elutazott a székely hadosztályhoz Szatmárra, ahol kijelentette, ha a békekonferencián Magyarország felosztását szeretnék, akkor végszükség esetén akár fegyverrel is megakadályozza ezt, és felszabadítja az országot. Szép gondolat volt, de az elmúlt hónapok elvesztegetett idejét már nem lehetett behozni, az átadott fegyverzet nem került vissza, és a szerbek kezére került szénbányák sem nekünk termeltek már. Támogatottsága folyamatosan olvadt, egyedül a szervezett munkásságra támaszkodó szocdemek mögött volt komolyabb tömegbázis márciusra. A szociáldemokratáknak azonban a munkásság körében komoly ellenlábasa akadt a zömében a lenini Oroszországból hazatérő fanatikus kommunisták személyében. A két párt között komoly átfedések akadtak, és mindkettő szilárdan marxista alapokon állt. Ebből adódóan a Károlyival viszonylag együttműködő, mérsékeltebb szociáldemokratáknak állandóan figyelniük kellett saját baloldalukra, akik inkább akartak a kommunistákkal együtt egy bolsevik típusú tanácsállamot, mintsem a Károlyi-féle politikát. A szocdemek dilemmáit remekül mutatja be egyszer már szemlézett, remek könyvében Varga Lajos. Mivel a szociáldemokraták benne voltak a kormányban, a kommunisták ígéretekkel könnyen felüllicitálhatták őket, akkor is, ha azok az ígéretek illuzórikusak voltak. Ráadásul az antanthatalmak országba behatoló csapataival szemben egyedül a bolsevik orosz haderő jöhetett szóba mint külföldi segítség. Ehhez pedig kapcsolattal csak Kun Béla és csapata bírt Lenin felé.

Mikor március 20-án a francia Vix alezredes átadta Károlyinak a jegyzékét, amelyben közölte, meddig kell visszavonulniuk a Tiszántúlon a magyar csapatoknak, s hogy ez a vonal már gyakorlatilag politikai határnak tekinthető, csak akkor tudatosult mindenkiben, hogy mekkora mértékű csonkítás is vár hazánkra. Ez Károlyi számára elfogadhatatlan volt, mert az általa vezetett antant-barát politika teljes csődjét jelentette. Ennél rosszabb békét ugyanis egy fegyveres ellenállás utáni vereség sem nagyon hozhatott. A kormányfő január óta Berinkey Dénes volt a koalíciós kormány élén. A koalíciót Károlyi egykori pártja (Függetlenségi és 48-as Párt), Jászi Oszkár Polgári Radikális Pártja és a Szociáldemokrata Párt alkotta. Mivel Károlyi pártja és a radikálisok mögött komoly tömeg már rég nem állt, az volt a terv, hogy a jegyzék elleni tiltakozásul a kormány lemond, és egy tisztán szociáldemokrata kormány alakul majd, miközben Károlyi marad elnök. Így egyfajta jogfolytonosság következik, ám a szocdemeket majd nem köti a régi antant-barát politika. Ám nem ez történt. A szociáldemokraták egy része Landler Jenő vezetésével tárgyalásokat kezdett a börtönbe zárt kommunisták vezetőivel, s inkább a két párt egyesítésére szavaztak (ez lett a Magyarországi Szocialista Párt). Estére már egész Budapest tudta, hogy megalakult a bolsevik mintájú Tanácsköztársaság. Plakátok jelentek meg, amelyek azt hirdették, hogy Károlyi lemondott, és átadta a hatalmat, de ez így nem volt igaz. Károlyi a történelmi adatok alapján ténylegesen nem adta át a hatalmat a kommunistáknak és nem mondott le, bár maga is hozzájárult ennek a legendának a kialakulásához. Amikor 1919 júliusában megjelent vele egy beszélgetés a Liberator nevű amerikai marxista lapban, például maga állította, hogy átadta a munkásságnak a hatalmat. Valójában persze ő egy tisztán szociáldemokrata kormány megalakulásában bízott, s az már nem rajta állt, hogy a szocdemek egy része inkább a kommunistákkal akart kiegyezni, nem pedig önállóan viselni a felelősséget a bekövetkezőkért. Nem kérdés, Károlyit kijátszották. A szocdemek közül néhányan látták a kommunisták jelentette veszélyt, és hogy ez a közösködés talán örökre lenullázza eredményeiket. Nem túl meglepő módon ezek szakszervezeti háttérrel rendelkező vezetők voltak, mint Garami Ernő, aki inkább távozott is az országból.

Magyarország történelmében a Tanácsköztársaság volt az első totális diktatúra, és az egyetlen, amely idegen fegyveres erő nélkül kapaszkodott fel a hatalom csúcsára, bár az orosz hadsereg támogatásának reményében bízva. A magyar értelmiség jelentős része nagy bizodalmat fűzött a munkásság diktatúrájához, illetve Babitstól Tóth Árpádon át Karinthyig az egész irodalmi elit is felsorakozott mellette. Az is tény, hogy a Tanácsköztársaság vállalta a megmaradt területek védelmét, igaz, a kezdetektől ideológiai és nem nemzeti indokokból. Májusra sikerült relatíve ütőképes haderőt felállítaniuk, amely az úgynevezett északi hadjárat során jelentős sikert ért el a csehszlovák erők ellen. Ugyanakkor míg a csatatéren győzelmeket arattak, elveszítették a magyar lakosság szimpátiáját. A földkérdés megoldása ismét elmaradt (a kommunisták a parasztságot ellenségnek tekintették, és földosztás helyett szövetkezeteket akartak létrehozni), a terrorista különítmények hadjáratot indítottak a rendszer ellenségei ellen (akikből pedig egyre több lett). Hamar kiderült, hogy a demokratikus munkásállam álmából diktatórikus kommunista rémálom lett.

A képen 1919. március 21-én Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Varga Lajos: Kényszerpályáról tévútra. Bp.: Napvilág, 2019.; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.