160

Faith No More: Sol Invictus

Zenekritika

faith-no-more-sol-invictus

Képzeljünk el egy lakatlan szigetet, ahová a 90-es évek legtúlértékeltebb zenekarait száműznék kulturális retorzió gyanánt! Lelki szemeinkkel máris látjuk, amint a Bush és az Blur tagjai alkut kötnek, hogy – az éhhalált elkerülendő – titokban megölik és megeszik H.P. Baxxtert. No, de mit csinálnak Faith No More-ék eközben? Nos, egy hasonló helyen marhára semmit, nekik ugyanis nincs keresnivalójuk itt.

Mike Pattonék esetében két dolog miatt is kijártak a szuperlatívuszok: a Faith No More vitán felül minden idők egyik legegyedibb hangzású zenekara volt, és kizárólag hibátlan lemezeket írtak, melyekből alsó hangon négy alapműnek mondható. (Aki szerint kizárólag a Jim Martin-korszak, azon belül is csak a Surprise! You’re Dead volt értékelhető, attól kitelik, hogy 2015-ben Pitralon után érdeklődik a DM-ben.)

Nos, ilyen előzmények után különösen kockázatos dolog volt a zenekartól a döntés, miszerint 17 évvel az 1998-as feloszlást követően belefog egy új album megírásába. Bár, ha abból indulunk ki, hogy a Faith No More tagsága világéletében lesajnálta az elvárásokat, talán nem is annyira. És valóban nem azt kapjuk, amire számítottuk: elsőre ugyanazzal a tanácstalan tenyészkoca-ábrázattal pörgettem végig az új dalokat, mint anno a King for a Day... Fool for a Lifetime szerzeményeit. Normális esetben most jönne az a fordulat, hogy a Sol Invictus – hasonlóan a 95-ös örök érvényű műhöz – többszöri hallgatás után tárja fel zsenialitását. Ez azonban félig-meddig igaz, a „zsenialitás” kifejezést pl. el is hagyhatjuk. És bár a dalok jó része az Album Of The Year nyugisabb vonalát követi, azt is nettó hülyeség lenne kijelenteni, hogy az új lemez egykor briliáns, mára megfáradt, szottyadt taták biztonsági játéka.

Az ízig-vérig FNM-os, ám hót’ rutinszerű Superhero, a minimalista Cone of Shame vagy a Separation Anxiety alapján könnyen levonhatnánk hasonló következtetéseket. De jön a Rise of the Fall, amelyben a harmonikás, bossanovás verzékből maga a megtestesült monumentalitás bontakozik ki Roddy Bottum százezer közül is felismerhető billentyűfutama közepette. Mi pedig nyugtázhatjuk, hogy ezekben az 50 körüli arcokban még midig megvan az, ami miatt egy komplett generáció ajnározta őket annak idején. Semmivel sem gyengébb a borult Black Friday sem, melyben Patton Mr. Bungle-beli önmagából is ad egy keveset. A zongorás bevezetővel induló Matadorban Bill Gould basszusfutamai hallatán újfent be kell látnunk, hogy az utolsó dolog, amivel a Faith No More vádolható lenne, az a kiszámíthatóság.

Két dolgot biztosan kijelenthetünk a Sol Invictus-szal kapcsolatban. Nem tökéletes. Kár lenne ezzel áltatni magunkat csak azért, mert az irritáló zenerajongók etikai kódexe szerint sérthetetlen kultzenekarról van szó. Ám a negatívumai ellenére is mély és tartalmas lemez. És ez nem a gyenge végeredménnyel megbarátkozni képtelen rajongó öngyőzködésének eredménye.

A kritika 2015-ben íródott.

Kirsch András
Forrás: langolo.hu

2021.03.16