Történelme első szakaszában kínai uralom alatt állt, majd a X. században kivívta függetlenségét, sőt a XIII. század végén még a mongol inváziót is sikerült visszavernie a legendás hadvezér, Tran Hung Dao herceg vezetésével. Mindig is veszélyes és kíméletlen ellenségnek számítottak. A XIX. századig nem nagyon fenyegette veszély az országot, ám ekkor az európai katonai fölény révén Franciaország vazallusává kényszerítette a vietnámi uralkodót, innentől kezdve saját gyarmataként kezelte Laosszal és Kambodzsával együtt, Francia-Indokína néven. A gall uralom szilárdnak is bizonyult 1940-ig, mikor Hitler megsemmisítő vereséget mért az országra. Ezt követően Indokína a Vichy-féle Franciaországhoz tartozott, de egyre inkább japán befolyás érvényesült, melyet megszállás követett, s amely ellen 1945-re komoly vietnámi ellenállás bontakozott ki. Japán veresége után a franciák nagyjából helyreállították uralmukat, de az addig japán ellen küzdő erők most a gyarmatosítók ellen fordultak a kommunista Ho Si Minh vezetésével, szovjet, majd kínai támogatással pedig egyre nagyobb sikereket értek el a 40-es évek végén.

Hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a zömében Észak-Vietnámban zajló háborút a legyengült Franciaország önállóan már nem képes megnyerni – költségeinek egyre tekintélyesebb részét (1954-ben 80%-át) az Egyesült Államok állta, amely Truman elnök révén a kommunizmus feltartóztatásának stratégiáját választotta a térségben. Az indokínai háború szeszélyesen alakult, a nagyvárosokat a franciák eleinte képesek voltak technikai fölényüknek köszönhetően biztosítani, de a vidék a Viet Minh ellenőrzése alatt volt. A vietnámi hadsereg parancsnoka Vo Nguyen Giap tábornok lett (a képen), egy történelemtanárból lett katona. Giapot személyes ellenszenv is vezette a franciák ellen, első felesége ugyanis francia börtönben halt meg 1944-ben. (Érdekesség: A Nguyen a leggyakoribb vietnámi családnév, a lakosság 39%-a viseli, ami nagyjából 39 millió főt jelent…)

A háború döntő összecsapása Dien Bien Phu-nál zajlott le 1954 tavaszán. A település egy völgyben feküdt, közel a laoszi határhoz, a csatateret a franciák maguk szemelték ki. Az elképzelés egy korábbi sikeren alapult, mikor a gallok létrehoztak egy megerősített erődöt Vietnámban, amelyet aztán Giap kellő előkészítés és tüzérség nélkül megtámadott, véres vereséget szenvedve Na San-nál. 1953. november 20-22. között francia ejtőernyősök landoltak a Castor-hadművelet keretében Dien Bien Phu környékén, és kemény harcban elfoglalták a várost és a völgyet. A légi hídfő biztosítása után a franciák 8 erődöt építettek ki a dombokon, melyek ellátására 2 repülőteret is létrehoztak. Abban bíztak, hogy a tankokkal, tüzérséggel jól megrakott erődrendszert a vietnámiak ismét megrohanják, mint másfél évvel korábban, s így nagy vereséget mérhetnek a Viet Minh-re. A támadást azonban Giap nem kapkodta el, viszont a vietnámi haderő észrevétlenül már kígyóként körbevette az erődöt.

Giap tanult a korábbi vereségből, jól mérte fel a lehetőségeit, és sikeresen épített ki 110 km hosszú logisztikai útvonalat, melyen a felszerelést és utánpótlást elnyűhetetlen francia Peugeot kerékpárokon juttatták el a Dien Bien Phu-t körülölelő hegyekhez. Ugyan itt nem esőerdő volt, mint Vietnám délebbi részén, de a bozótos völgy és az erdővel benőtt hegyek komoly nehézséget jelentettek. Giap azonban megoldotta a szívós lakosság segítségével. Emellett a franciák 20 darab, 105 mm-es modern tarackjával szemben 40 hasonló kaliberű löveget tudott felvonultatni, amelyeket a szovjetektől kaptak. Ezeket alkatrészenként szállították el a Dien Bien Phut környező völgyekbe. Arra is rájött, hogy az erőd bevételének kulcsa a két repülőtér birtoklása, s ha ezeket képes belőni a tüzérsége, a francia utánpótlás megszakad.

1954 márciusára a mintegy 11 ezer fős francia sereget 50 ezer vietnámi katona fogta körül. Március 13-án Giap úgy érezte, felkészült a csatára, s minden adu a kezében van. Az ütközet heves tüzérségi csapással indult, az első perctől kezdve a korábban lenézett ázsiaiak diktáltak. A vietnámi tüzérségi fölény óriási meglepetést keltett a francia hadvezetésben, amit leginkább Charles Piroth öngyilkossága jelzett. A franciák tüzérségi parancsnoka korábban becsmérlő mondatokkal illette az ellenséget (hogy a vietnámiak 3 lövést sem tudnak leadni ágyúikból, mielőtt szétlövi őket), s most kétségbeesésében bunkerjában kézigránáttal vetett véget életének már a csata 3. napján.

A nyolc, dombokon kiépített erődített körzetbe (mind női neveket viseltek, a rossz nyelvek szerint a francia főparancsnok, Christian de Castries a szeretőiről nevezte el őket) szorult franciák egyre nehezebben viselték a vietnámi tüzérségi fölényt. A kényelmi okokból a földfelszín felett vezető telefonkábeleket a robbanólövedékek hamar tönkretették, így az egységes vezetés is egyre nehezebbnek bizonyult. A vietnámiak hatalmas veszteségeik ellenére napról napra közelebb értek árkaikkal, és légvédelmük is egyre nehezebbé tette a francia repülőgépek leszállását. A Beatrice-nak elnevezett erődöt a vietnámiak március 14-én megrohamozták, és az idegenlégió heves ellenállás, valamint a nagy veszteségek dacára elfoglalták. Hamarosan a Gabrielle erőd is hasonló sorsra jutott. A franciák nagy reményeket fűztek a Dien Bien Phu-hoz eljuttatott tankjaikhoz is, de azokat meg a korán érkező monszun által feláztatott talaj és a bokros terep tette értéktelenné. A vietnámi tüzérség napok alatt tönkretette a repülőtereket, azután már csak ejtőernyővel lehetett utánpótlást eljuttatni a védőkhöz. Ám ezt is csak nagy veszteségekkel lehetett megoldani, ráadásul a hadianyag jelentős része így a vietnámiak kezére került.

1954 áprilisára már csak abban bíztak a franciák, hogy az erőd kitart a koreai háborúról folyó genfi béketárgyalásokig, és diplomáciai megoldással sikerül megmenteni az ottani francia erőket. Ám ebben is csalódniuk kellett. Giap szorosabbra vonta a gyűrűt, és döntő győzelmet akart. Május 6-án általános rohamot rendelt el a már mindössze 1/3 négyzetkilométernyi területre szorult franciák ellen, akik végül másnap már nem is álltak ellen. Castries tábornok éppen felvette a díszegyenruháját és kitüntetéseit, mikor rátörték az ajtót a vietnámiak bunkerében. Elszállítása közben még látta, amint a győztesek levonják a francia trikolórt, és felhúzzák helyére a vietnámi lobogót.

A győzelem teljes volt, a Dien Bien Phu-t védő francia haderő megadta magát. (A címlapképen a vietnámiak kitűzik lobogójukat a francia parancsnokság tetejére 1954. május 7-én.) A franciák mintegy 2000 halottat és 2000 eltűntet veszítettek, a maradék 12 ezer katona és polgári személyzet fogságba esett. A vietnámi veszteségek jóval magasabbak voltak halottakban és sebesültekben, de ők „megengedhették” maguknak. A francia uralomnak nyilvánvalóan vége volt. A genfi konferencia augusztusban véget vetett az első indokínai háborúnak. A békeszerződés koreai minta alapján két részre osztotta Vietnámot. Északon létrejött a kommunista Vietnámi Demokratikus Köztársaság, míg délen az USA által támogatott Vietnámi Köztársaság. Ez aztán közvetlenül elvezetett a vietnámi háborúhoz, amely 1975-ben az észak teljes győzelmével ért véget. Vo Nguyen Giap nagy tiszteletnek örvendve élt egészen 102 éves koráig. 2013-ban hunyt el, mint kétségtelenül a XX. század egyik legnagyobb hadvezére. Rajta kívül kevesen mondhatták el, hogy két nagyhatalmat is legyőztek, Franciaországot és az Amerikai Egyesült Államokat.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Geoffrey Regan: Döntő csaták. Budapest, 1993.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.