A 2012-ben még újonc rendezőnő, Lorene Scafaria, aki színészként kezdett, íróként folytatta, majd beállt a kamera mögé (miközben énekesnőként is ismert), akart magának „egy olyan történetet elmesélni, ahol a fiú találkozik a lánnyal, miközben valóban ketyeg életük órája”. A tősgyökeres New Jersey-i hölgy a film előtt a való életben is nemrég élte át „egy családtag halálát, egy szakítást és egy új kapcsolatot”, így stílszerűen passzolt hozzá egy olyan sztori, ahol „egy hihetetlen románc kezd virágozni két idegen között egy rögtönzött utazás alatt”. S hogy a téma valóban nem volt idegen Scafaria-tól, azt korábbi forgatókönyve, a 2008-as Dalok ismerkedéshez is bizonyítja. A Míg a világvége el nem választ frissítő kompozícióként gyúrja egybe az Armageddon-szerű katasztrófafílinget a romantikus gejl édelgéssel, a főszerepben két olyan színésszel, akik normális emberi (művészeti?) számítások szerint nem bukkanhatnának fel együtt a filmvásznon.

Ha az 1990-es évek „legösszenemillőbb” párjának kiáltották ki anno Andie MacDowellt és Gérard Depardieu-t Zöld Kártya-beli románcuk kapcsán, akkor a Keira Knightley – Steve Carell kombó valami hasonló pepitában. Mert a(z addig jobbára) brit kosztümös és kosztümtelen (de nem meztelen, persze) drámákon művészi nagysággá érett színésznő és a(z addig jobbára) teszetosza, bénázó-szerencsétlenkedő, romantikus felhanggal futó vígjátékokban bohóckodó amerikai komikus párosa több mint meglepő. Bár tudjuk, bátraké a szerencse. A Míg a világvége el nem választ történetének jóleső meredekségét jelzi, hogy a hollywoodreporter.com úgy summázta Scafaria alkotását, miszerint „lényegében Lars Von Trier mélabús bolygó-szerencsétlenségének, a Melankóliának és Alexander Payne road movie-jának, a Schmidt történetének merész szellemű összedolgozása”.

A filmben egy nagyjából 35 kilométer átmérőjű aszteroida száguld megállíthatatlan sebességgel a Föld felé, és már az utolsó remény is elveszett az ütközés elkerülésére. Azonban a jámbor biztosítási ügynök, Dodge házassága előbb kerül romokba, mint maga a bolygó, mert az asszonya pánikba esik a 21 nap múlva bekövetkező világvégétől, és nyomban lelécel férje mellől. Dodge viszont megmakacsolja magát, és úgy dönt, ignorálja a közelgő armageddont, ezért utazásra indul. S persze ki más, ha nem a tőle homlokegyenest elütő természetű, extrovertált szomszédnő, Penny az, aki teljes mértékben osztja az elképzeléseit?
 
Meglepő, de a páratlan páros nem mutat disszonáns működést együtt: Steve Carellnek nem kellett kibújnia saját jól bejáratott bőréből a figura kedvéért, hiszen ugyanazon botcsinálta karaktert kellett csak hoznia, mint rendesen, míg Keira Knightley érzelmileg sebezhető angol lányt alakít, még éppen a csöpögősség elviselhető határain belül. A film pedig működik, mert keserédes humora, ironikus hangvétele, gúnyolódó attitűdje és élesen kontúros forgatókönyve mind-mind sikeresen gyűrik maguk alá az alapszituáció merész felvetését-feltevését. A világvége nem kézzelfogható témája a filmnek, csupán egy allegória a konkrét emberi lét érzelmi és fizikai határaira. Így végül 100 perc akasztófahumor és meglepő fordulatok után a mozi eléri kitűzött célját, ahol az út végén egy banális megállapítás ad értelmet (vagy éppen értelmetlenséget, ahogy vesszük) az egész kálváriának. A Míg a világvége el nem választ tehát inkább merész és okos szórakozás, mint kőszilárd dráma, és a romkomok bevett szabályainak megfelelően szerencsesütivel bocsátja útjára a nézőt, aki a felsoroltak reménye szerint csakis egyetlen konklúzióra juthat: megérte!

Szilvási Krisztián