2416

Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás Taorminában

Remekművek világszerte 31. rész – SzaSzi írása

csontvary-kosztka-tivadar-mandulaviragzas-taorminaban

Világító sárgák, lángoló pirosak, fájdalmas rózsaszínek, borzongató kékek, Csontváry tájképein szinte „tombol a napfény”, bármely napszakot idézi is. Szó szerint a fény nyomába eredt, rengeteget utazott, de igazi „műfaja” a Dél lett. Nem csupán a tájrészlet vagy a fényjelenségek megörökítését célozta, ennél többre vágyott. Magát a „napút” festőjének nevezte.

Csontváry Kosztka Tivadar zsenialitását az európai művészvilág már saját korában elismerte, zajos nemzetközi sikereket aratott. Picasso például azt mondta egy történet szerint: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak”. Ennek ellenére Magyarországon mégis értetlenséggel, gúnnyal, lenézéssel fogadták alkotásait. Munkásságának megismerését tovább nehezítette, hogy képeit inkább megtartotta magának. Így legalább egyben maradt az életmű, de halála után (1919) kis híján ponyvavászonnak vették meg festményeit a fuvarosok. Isteni szerencse, hogy az utolsó pillanatban – felismerve a vásznak különlegességét – Gerlóczy Gedeonnak sikerült felvásárolnia a hagyatékot. Csontváryt így ma már a legnagyobbjaink közé sorolhatjuk.

Bolyongásai során bejárta a szülőföld, a felvidéki erdős, hegyes-völgyes tájait, a Magas-Tátra környékét, a Hortobágyot, telente pedig a Földközi-tenger melléki országokat, a Dél lett az igazi „műfaja”. A turisztikailag érdekes helyek szinte katalógusszerű teljességét örökítette meg, a szicíliai Taormina környékén például háromszor is megfordult. Az első és a második tartózkodása idejéből hét képe ismert. Ez a „tetemes” mennyiség is jelzi, hogy magával ragadta a látvány: a kopár sziklák kékes-szürkés ormai, az Etna szikrázó hósapkája, a kékek sokféleségét mutató tenger és a „rózsaszín ház”. Ekkor születtek a legszínesebb napút-festményei.

Teljességre törekedett, a táj különböző fényviszonyokban (napszakokban) megjelenő látványát igyekezett szintetizálni, átértelmezte a plein air-t. Törekvése a Taorminai görög színház romjai (1904-1905) című festményén átütő erővel csúcsosodik ki, amely az első fő művének is tekinthető. Az itt született többi alkotása mind azt mutatják, hogy addig próbálkozott, míg meg nem találta a számára tökéletes motívumegyüttest. Színek tekintetében például fontos előzmény a Mandulavirágzás Taorminában (1902 körül). A hegy még kisebb, az alkony még nem olyan lángoló, de a színárnyalatokat már megtalálta a nagy motívumhoz, a látószöget kiterjesztette, a pillanatnyiság érzését kiiktatta. Lépcsőfok volt ez, s később, a bemutatásakor a húsz négyzetméteres fő mű izzó színeivel olyan elementáris erővel hatott, hogy a közönség szinte tombolt.

Ilyen nincs, és mégis van! Fantázia csupán, álomvilág ez? Tenger, hó, virágzó mandulafa, izzó naplemente egy kompozícióban? A hatás érdekében elhagyott dolgokat, de topográfiailag hű maradt a látványhoz. Kihaltnak, élet nélkülinek tűnik a város, de a nagy csend nem nyugtalanító, szinte a kép egyik alkotóelemévé válik, s a különös színhangulat legyőzi az objektivitást, álomszerű atmoszférát teremt. Milyen messze áll ez a klasszikus realista tájábrázolástól, és mégis mennyire közelíti a valóságot!

Mivel a jeleneteket ábrázoló festményein alakjainak szimbolikus vonása a legszembetűnőbb, sokan tájképein is rejtett utalásokat és érdekességeket vélnek felfedezni. Ilyen a virágzó mandulafa is. „A mandula az első fa, amely virágaival meghozza a többi gyümölcs bőségének reményét”, amely Szicíliában már január végén bontogatja szirmait. A tavasz igézete még a Virágzó mandulafa, a Telihold Taormina felett és a Tavasznyílás Mostarban című képeken is visszaköszön. Ha belegondolunk, Csontváry vendég volt e vidéken, így a mediterrán januárban a virágzó fa a csoda erejével hathatott rá. A hosszú télen diadalmaskodó, az öröm ígéretével érkező tavasz jelképe lehet, de ennél mélyebbre ásni talán felesleges, mert nem ez a lényeg, hanem a színek és a fények.

Csontváry igazi különc volt, ami tetten érhető festményein és furcsa hangvételű írásain is. Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, sőt ő magát egy sokatmondó kifejezéssel a „napút” festőjének nevezte. Ennek jegyében kereste a nagy motívumot, amely tulajdonképpen a levegő és a fény sziporkázó játékának festői lenyomata. Akár a plein air szinonimájaként is tekinthetnénk rá, de az alapos szemlélő megláthatja, hogy itt többről van szó. A háttérben meghúzódó világszemléletéről írásai árulkodnak: a Nap nem csak egy égitest, amely bejárja égi útját, hanem valami élő, ami „energiát ad le a térnek, megadva annak szerkezetét, ahogy a tér visszaadja energiája egy részét a napnak, és ennek az állandó energiaáramlásnak az intenzitását jelzik a színek. (…) Az impresszionistákhoz hasonlóan élt a kiegészítő színek egymás mellé helyezésével, néhány esetben azonban a harsány színeket a motívum fölerősítésére használta, és a motívum belső erejének hangsúlyozására a festékréteg vastagságát is használta, annak plasztikusságával, kidomborodásával is erősítve azt. Műveinek szokatlan, feltűnő, a színskála teljes spektrumát felvonultató színessége tükrözi sajátos színelméletét (…) Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog.” (Szigethy)

Pilinszky János gyönyörűen megragadta a művész bensőjének és műveinek lényegét: „Színei élénkek, de valójában belülről izzanak, egy megjelölhetetlen, lokalizálhatatlan fényforrástól: az ártatlan mindentudás napjától, a lélek erejétől.

Hogyan születtek ezek a saját korában páratlan színek? Csontváry egy temperához hasonlító festékkel dolgozott, amely alkalmas volt arra, hogy vászonra vesse „pasztellesen csillogó napútszíneit”, tévesen gyakran ezt gyakran olajként jelölik meg. A patikus végzettségű festő a gácsi posztógyár felhasználatlanul megmaradt festékporkészletét vehette át, amelyből aztán kitalált magának egy festőanyagot, „egyfajta hordozható freskót”. Szerencsére, mert csak így válhatott belőle a világ legnagyobb „napútfestője”. Az olajfestékkel nem tudta volna a vágyott színeket a vászonra varázsolni, mert az az évek előrehaladtával még sötétedik is, és nehezen szárad.

Az eredetileg patikus, élete delén festőtanoncnak álló, különc életvitelű, gyakran profétikus allűröket mutató Csontváry más festőkhöz viszonyítva csekély számú alkotást hagyott maga után, de újító látásmódja, különleges ábrázolása révén munkássága rendkívülinek mondható.

Érdekes, hogy talán az egyetlen festő, akinek hamisított képeiből is rendeztek kiállítást „Pszeudo Csontváryk” címmel 2011-ben a pécsi Művészetek és Irodalmak Házában. A gyűjtemény Gegesi Kiss Pál orvos-műgyűjtő hagyatéka, aki az 1930-ban vásárolt 130 képről haláláig azt hitte, hogy „lappangó” Csontváry-festmények, csak később egy festékanalízis során derült ki, hogy egytől egyig hamisak.

SzaSzi

Források: sziciliaegykontinens.wixsite.com; artmagazin.hu; Buda Ferenc: Csontváry, Holnap, 2015.; Önéletrajz; előszó, jegyzetek, szerkesztő: Szigethy Gábor; 2. javított kiadás, Holnap kiadó, Budapest, 1999.; alkotasutca.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából
2. rész: Cellini: Sótartó
3. rész: Caravaggio: Medúza-fő
4. rész: Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel
5. rész: Pierre Puget: A krotóni Milón halála
6. rész: Henri Rousseau: Az álom
7. rész: Ihachi sárkánya
8. rész: Nagy Károly talizmánja
9. rész: A Teknősbékák kútja (Fontana delle Tartarughe)
10. rész: Pablo Picasso: Guernica
11. rész: Benczúr Gyula: Budavár visszavétele
12. rész: Piero della Francesca: Szent Antal szárnyasoltár
13. rész: Alfons Mucha: Gismonda
14. rész: Emile Gallé: Váza írisszel
15. rész: Tádzs Mahal
16. rész: Edgar Degas: Balett – A csillag
17. rész: Bernini: A folyók kútja
18. rész: Gemma Augustea
19. rész: Bernini: Apolló és Daphné
20. rész: A Belém-torony
21. rész: Bocca della Verità (Az igazság szája)
22. rész: A sienai dóm
23. rész: Az Alhambra
24. rész: A chambord-i kastély
25. rész: A prágai Károly híd
26. rész: A chartres-i székesegyház
27. rész: Arany körgallér a bronzkorból
28. rész: A Fabergé-tojások
29. rész: Lechner Ödön: A pozsonyi kék templom
30. rész: Gulácsy Lajos: Varázslat

2021.03.07