88

Ártalmatlanság

Foo Fighters: Medicine at Midnight – zenekritika

foo-fighters-medicine-at-midnight

A Foo Fighters-nek hatalmas rajongótábora van. Nem azért írom ezt, mert hátha valaki nem tudja, hanem azért, mert innen nézve nagyon furcsa, hogy közvélekedéses klasszikus lemeze még nincsen. Olyan, hogy legsikeresebb, meg legtöbbet eladott, meg legtöbb slágerlistás dallal rendelkező persze van, de amire 20 év múlva is rámondanánk, hogy klasszikus, na olyan nincs. De vajon miért?

Most lehetne tiltakozni, hogy milyen vagyok már megint, csak leszólom a tutikedvenc zenekart, és igenis nekem ez, meg nekem az az album a legjobb, de mindenki tegye a szívére a kezét, egyik lemezükbe sem lehet belelátni azt, mint mondjuk egy Angel Dustba, egy Badmotorfingerbe vagy egy Dirtbe, és direkt nem emlegetve a Nirvanát, mert Dave Grohl annak megrendítő hatását egy másik zenekar tagjaként sosem fogja elérni. (Megjegyzem, dobosként lehet, hogy elérte volna, bármilyen szimpatikus frontember is.) Ki merem jelenteni, hogy írhat baromi jó dalokat (szokott), váltogathatja lemezenként a zenei irányokat, behozhat lágyabb, de akár vadabb stílusokat (ezt is szokta), akkor sem fogja elérni a klasszikus státuszt.

Nem, nem kell számon kérni rajta/rajtuk ezt, mert miért is akarnának klasszikus zenekar lenni, de mivel Grohl amúgy egy kifejezetten tájékozott zeneőrült, így felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem akar többet, mint egyszerűen szórakoztatni. A Foo Fighters zenéjéből mindig is a nagyratörés szándéka hiányzott, amitől úgy érzed, hogy na, most legyőztek, megadom magam. Lemezről lemezre barátságos rockzenét hoznak, amit hol örömmel, hol visszafogott örömmel, de sosem kirobbanó örömmel hallgatunk. Még csak elszomorítani sem tudnak annyira, hogy azt mondjuk, „basszus, csalódtam, hagyjuk az egészet”. Újra és újra meghallgatjuk az éppen új lemezt, bármit is ígér a promó vagy az előzetes nyilatkozat, csak mert ez egy újabb Foo Fighters-album.

Most Grohl azt mondta, hogy a zenekar táncos lemezt csinált, szóval számítsunk rá, hogy puhább lesz a végeredmény. A dalok hozzák a szokásos formát, egyik jó, másik kevésbé, de mindegyik ártalmatlan. Amikor például a Waiting On A War beindul a végén, akkor sem érzem, hogy a világ egyik legnépszerűbb zenekara most nagyot gurított. Közben azért ott van a címadó, ami tényleg úgy lüktet, mintha visszautaznánk az időben, még egy retro blues szóló is van benne, és Grohl is szokatlanul mélyen énekel. A No Son Of Mine is olyan, mintha a Rolling Stones óta nem nagyon történt volna semmi a zenében, de mégis van benne valami üdítő. Szóval végül is megkapjuk azt, amit várni engedtek, de amúgy partilemeznek ezt még kis túlzással sem nevezném. Ja, vannak táncolható ütemek, meg funk ritmusok, de ez azért nem táncos, hanem dallamos, ütemes rockzene.

Szerintem a rajongótábor nem fogja kitörő örömmel fogadni ezt a cuccot, de hát ugye mindegy is, velük kapcsolatban egy felháborodás is alacsonyabb hőfokon ég, mint másokkal kapcsolatban. Nincs megosztás, nincs csoda, nagyjából szórakoztató zene van, és ennyi most is éppen elég, de nem több annál.

Dankó János
Forrás: langolo.hu

2021.03.03