Sztankay István 1936. február 14-én született Budapesten, apja, dr. Sztankay András ruszin származású görögkatolikus lelkész, Anyja Smóling Sarolta, aki Bártfáról, sváb családból származik. (Édesapja igazi neve valójában Stankaninec András volt, felszentelése után magyarosította nevét Sztankaira, majd megkapták az engedélyt az „y” használatára.) Szüleinek sok gyermeke született, ám öten meghaltak közülük, egyikük a Bodrogba fulladt. Mindez lelkileg borzasztóan megviselte őket, így nagyon örültek a kis István születésének. Amikor apja először meglátta, felkiáltott: „Sárika, ilyen ronda gyerekünk még nem született!”. Ő volt a legkisebb fiú, Öcsi, a „kedvenc”. Már óvodás korában verset mondott a Zeneakadémia nagytermében rendezett március 15-i ünnepségen. Gyermekkorában nagyon érdekelte a vándorcirkusz, bohóc akart lenni.

Imádta az apját, aki gyönyörű orgánummal vezette a szertartásokat, ő lett a példaképe. Gyakran részt vett az istentiszteleteken, és amikor megengedték neki, ő orgonált. Először Pesten, a Rózsák terén laktak a templom mellett, nagy nélkülözésben. A sok megpróbáltatás elől apja egy időre Nyíregyházára küldte a gyerekeket a rokonokhoz. István középiskolás évei az Evangélikus Gimnáziumban – a külső körülmények ellenére – boldogan, jókedvűen teltek. Gubinak hívták az osztálytársai; a Ligetben fociztak, ő eleinte hátvédet, később kapust játszott. Fiatalon labdarúgó-karrierről álmodozott, de 18 évesen rádöbbent, hiába véd jól, a kapus posztjához nem elég magas. Meccsekre jártak, Fradi-drukkerek voltak, udvaroltak a lányoknak. Esténként gyakran mentek színházba, beleszerettek, és kezdtek színházasdit játszani, ebben nagy szerepe volt a baráti körüknek. 15 évesen, első közös színre lépésük nagy sikert aratott, egy kabaréjelenetet adtak elő az iskolában, István főszereplésével.

1956 elején részt vett egy szavalóversenyen, ahol Petőfi-verset mondott „kedves, hangulatos, átélt előadásmóddal, szép tiszta magyar beszéddel.” A forradalom után úgy döntött, elhagyja Magyarországot, ám csupán Győrig jutott – mégsem hagyta itt a hazáját, mert magyar színész akart lenni. Jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de – származása miatt – csak harmadszorra vették fel, 1957-ben. Addig a metróépítésen dolgozott csillésként, anyagmozgatóként a hídépítőknél, majd egy ruhaipari KTSZ-ben kifutófiúként. Közben pedig Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába járt, a vizsgája Rómeó volt. A főiskolán Pártos Géza és Ádám Ottó (aki később rendezője, igazgatója lett) osztályába került, tanította még Básti Lajos és Sulyok Mária is. Osztálytársai szerették, de nem volt senkivel baráti kapcsolatban. Diplomáját 1961-ben kapta meg.

Már főiskolás korában is filmezett. Másodéves korában behívták próbafelvételre az Égre nyíló ablak című film egyik szerepére. Ahogy a felvétel elindult, úgy játszott, mint egy rutinos filmszínész. Az Élet és irodalom így írt róla 1960-ban: „Sztankay Istváné volt a legemlékezetesebb alakítás. Nemcsak hangsúlyával és mozdulataival, hanem még szemvillanásaival is egységes és átgondolt figurát ábrázol.” Hamarosan feleségül vette osztálytársát, Mészöly Julit, de a frigy csupán rövid ideig tartott. A Színművészeti Főiskola elvégzése után, 1961-ben a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött. Az év végén tartották Brecht Arturo Uijának bemutatóját, elsöprő sikerrel. 25 évesen már mindent tudott a színészetről, óriási jellemszínész volt, villámként csapott be a színpadra.

Sztankay István és Törőcsik Mari a Katona József Színházban, Zorin: Varsói melódia című darabjának próbája (1965)

1963-ban a filmvásznon a Páger Antal partnere volt a Hattyúdalban. Bodrogi Gyulával is itt ismerkedett meg, a kölcsönös szakmai elismerésen túl barátsággá vált a kapcsolatuk. Következő filmsikere Az ígéret földje lett, az Élet és irodalom kritikája Sztankay kitűnő alakítását emelte ki a népes szereplőgárdából, aki vájárt játszott. Előfordult, hogy alacsony magassága miatt nem kapott meg egy szerepet. Várkonyi Zoltán is nagyon kedvelte. További jelentősebb filmjei közé tartozik a Párbeszéd (1963), a Húsz óra (1965), az Egy szerelem három éjszakája (1967), a Bolondos vakáció (1968), az Utazás a koponyám körül (1970), a Szép magyar komédia (1970), a Retúr (1996), a Waterlooi győzelem (2000). Filmszerepei hozták meg országos ismertségét, 1959-től 1971-ig 22 filmben játszott, utána 2006-ig már csak ötben kapott szerepet.

Sztankay Istvánt adottságai minden szerep megformálására alkalmassá tették, alakításaiban az életben tapasztalt megfigyeléseit is hasznosította. A színészek jelentős része vidéken kezdte pályáját, a kiválasztottak kerültek fel a főváros színházaiba. A Nemzeti Színházban sikerrel ugrott be a megbetegedett Kállai Ferenc helyére a Minden jó, ha a vége jó című vígjáték egyik fontos szerepére. Végül 1963-ban szerződött Budapestre, a Nemzetibe, ahol jól fogadták. A fővárosban a színház, a film, a tévé, a rádió és a szinkron beszippantotta. „Kedves, mosolygós, finom modorú, szép hangú fiatal művész” ‒ ezt a szerepet alakította az emberek között, nagyon szerette a közönség. De továbbra is zárkózott, szemérmes, már-már titokzatos ember maradt.

Emlékezetes alakításai közé tartozik Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Viktor (Zorin: Varsói melódia), Agárdi Péter (Heltai Jenő: A néma levente), Sebők Zoltán (Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom), Kálvin János (Sütő András: Csillag a máglyán), Kohlhaas Mihály (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja). A Varsói melódia című kétszemélyes színjátékban Törőcsik Mari partnereként nagy sikert aratott. Számos filmben játszottak együtt, kitűnően megértették egymást. Törőcsik Mari véleménye róla: „Udvarias, kicsit régimódi, tehetséges fiú” és „Nagyon nagy tehetség volt, nem akart csillogni-villogni. Zseniális partner volt.” Márkus László is ragyogó színésznek, remek partnernek tartotta. 1968-tól a televízió Bors-sorozata, amelyben a főszerepet játszotta, az ország egyik legnépszerűbb színészévé avatta. Egyik főszereplője volt az Egy, kettő, három című Molnár Ferenc-darab tévéváltozatának is.

A Nemzetiből 1974-ben a Madách Színházba szerződött, ahol első szerepe Wesselényi Ferenc volt, a Szép magyar komédiában pedig Balassi Bálint bőrébe bújt bújt. A Spencer című komédiában kinevettette Sztálint, ahogy fiatalkorában Hitlert. Mindkét diktátor karikatúráját sikeresen alakította. Gyakori partnere volt a színpadon Schütz Ila, akivel sokszor játszottak férj-feleség szerepeket. A legnagyobb közönségsikert Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című darabjában aratták, és a Páratlan párosban is emlékezeteset alakítottak. Ők ketten állandó szereplői voltak a televízió kabaréműsorainak is, bensőséges, baráti kapcsolatban álltak egymással. 1991-ben a József Attila Színházhoz szerződött, 2006-ban lett az angyalföldi társulat örökös tagja.

Horváth Teri és Sztankay István a Magyar Rádió stúdiójában a Tamási Áron Hazai tükör című regényéből készült rádiójáték felvétele közben (1970)

Sztankay Istvánt szerették a nők: négyszer házasodott. A gyönyörű Kun Magda volt élete legnagyobb szerelme, Miskolcon találkozott vele a színházban. Érdekes, hogy mindig magázták egymást: „ott még nem tartunk, hogy tegeződjünk” – mondta a felesége. Ebből a második házasságából két gyermek született, Ádám és Orsolya. Mivel azonban reggeltől estig dolgozott, és így keveset volt otthon, sokat veszekedtek, a magánéletére már nem maradt elég energiája. Harmadik felesége Györgyi volt, 25 évvel fiatalabb nála, kozmetikusként dolgozott, negyedik felesége pedig Bea, keramikus, akit 70 évesen ismert meg. A kiváló színművészt később lánya követte a színészi pályán, fia pedig elismert újságíró lett.

Ahogy idősödött, kedve egyre hanyatlott, nem volt elégedett a külsejével, nehezen viselte az öregedést. Félt az Alzheimer-kórtól, ami aztán mégis bekövetkezett. Utolsó szerepeinél megvallotta feleségének, hogy már nem okoz neki örömöt a színészet, elfáradt. Fő problémái okát abban látta, hogy nem folytatta ősei lelkészi hivatását, nála szakadt meg a hagyomány. Művészi munkásságáért több magas kitüntetést kapott: 1966-ban és 1974-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban Érdemes művész lett, 1998-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét pedig 1997-ben vehette át. 2012. január 24-én megválasztották a Nemzet Színészei közé, ezt az elismerést éveken át már nagyon várta. Léner Péter rendező, a róla szóló könyv írója – és gyerekkori jó barátja – egy nappal később született nála, a József Attilában együtt ünnepelte a közönség a 70. születésnapjukat. Gyermekei egy római utazással ajándékozták meg. Élete vége felé nagyon leromlott az egészségi állapota. 2010. április 29-én lépett utoljára színpadra, a Kőszívű ember fiaiban a tiszteletes szerepét játszotta. 2014. szeptember 12-én, 79. évében, szerettei körében örökre eltávozott e világból, szeptember 26-án kísérték utolsó útjára a budapesti Farkasréti temetőben.

Csonka András így búcsúzott a nagyszerű művésztől: „Az igazi nagy egyéniségek soha senkivel össze nem téveszthetők. Az igazán nagy színészek pótolhatatlanok. Milliónyi szín, a kabaréjelenettől a drámáig, Bors Mátétól Tony Curtis szinkronhangjáig. Rengeteg élmény, csodálatos perc, amit Neki köszönhetünk! Amit soha nem felejtünk! Köszönöm a Sorsnak, hogy színpadra léphettem Vele. Sztankay István elment. Velünk kell, hogy maradjon!” Színésztársa, Esztergályos Cecília pedig így nyilatkozott róla: „Játszottunk együtt, nagyon közeli barátságba kerültem vele. ... Legutóbb a Sose halunk meg c. darabban az öreg házaspár szerepét alakítottuk együtt. Nagyon maximalista volt, egy mélyen érző, önmarcangoló ember, egy hívő lélek. Mindent nagyon komolyan vett, mégis remek humora volt. Az utóbbi időben viszont már szomorú, rosszkedvű volt. Vidámságot kisunokája hozott neki, és a párja, hiszen nemrég nősült” – mesélte a művésznő, aki úgy látta, a szeretetet csak családjától kapta meg utolsó éveiben.

Sztankay István pályájának rövid mérlege: két év Miskolc, 11 év Nemzeti, 17 év Madách és 20 év József Attila, összesen 50 évet töltött színházban. Élete során legalább 300 ezer oldalt kellett megtanulnia. Halála után özvegye és a József Attila Színház igazgatója, Nemcsák Károly Sztankay István-díjat alapított, ezt az elismerést a teátrum társulatának tagja kaphatja az évad kiemelkedő teljesítményéért. 30 évig élt Budapesten a Városmajor utcában, ahol később emlékére táblát avattak a ház falán (a fenti képen). Sztankay István „Érzékeny volt magyarságára, azt hirdette, az a magyar ember, aki annak érzi magát, és a hazának a legjobbat akarja.”

Sulyok Attiláné

Források: Léner Péter: Sztankay Bp, 2017; hirado.hu; jegy.hu

A következő képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 4. kép. A következő képek a Fortepan gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői / tulajdonosai. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők / tulajdonosok megnevezésével itt találhatók: 2. kép: FOTO:FORTEPAN / Hunyady József; 3. kép: FOTO:FORTEPAN / Szalay Zoltán.