Ám e kultúra éppen bonyolult összetettsége miatt megragadja az embert, akárcsak az ország történelme vagy irodalma. Japáné például a világ legrégebbi – és legrövidebb – himnusza, a Kimigajo, amely voltaképpen egy legalább 1000 éves vaka típusú vers (szigorúan 5 sorba rendezett 31 morából, azaz – egyszerűsítve – szótagból áll). A Kimigajo természetesen a császárt (a tennót) méltatja. Szövege nagyjából annyi, hogy uralma folytatódjon évezredekig, nyolcezer generáción át, míg az apró kis kavicsok hatalmas mohos sziklákká nem nőnek. Japán alapításának napja, február 11. is egy császárhoz, a mitikus Dzsimmu tennóhoz köthető (a képen), és kétségtelen, hogy a japán császárok – bár időnként csak formális – uralma immár évezredek óta tart.

A japán tradíció alapján Krisztus előtt 660. február 11-én – ami az akkoriban használt luniszoláris naptár szerint az év első hónapjának első napja volt – ült trónra az ország első császára, Dzsimmu tennó. A hagyomány szerint a Nara prefektúrában álló Kasihara szentélyben történt meg az ominózus esemény, amelyet általánosan Japán alapításának tekintenek. Dzsimmu uralkodói neve a Kodzsiki (magyarul: Régi idők feljegyzései) című krónikában Kamu-jamato-ihare-biko volt (amelynek értelmén azóta is vitatkoznak a kutatók), s egyenesen a sintó napistennő, Amateraszu és a viharisten, Szuszanoo leszármazottjának, unokájának tartják. Dzsimmu császár történetisége finoman szólva is kérdéses – korabeli adat, lelet nem maradt fenn róla ‒, nehéz eldönteni, hogy az első japán krónikák mennyi valós eseményt őriztek meg a nyilvánvalóan mitikus meseszövésben, már csak azért is, mert 1400 évvel később íródtak.

A Kodzsiki mindenesetre háborúkról, illetve a környező szigetek (pl. Sikoku) nemzetségeinek legyőzéséről ír, majd a béke korszakáról. Erre éppenséggel volt ideje a császárnak, tekintetbe véve, hogy az egyik ősi krónika szerint 126 évig élt és 75 évig volt császár, a már említett Kodzsiki meg egyenesen 137 esztendős életkort ad meg halálakor. Nyilván abszurd adatok, de Mezopotámiában is megfigyelhető, hogy a mitológia és a valóság határán lévő uralkodókat extrém hosszú élettartammal ruházta fel a történelmi emlékezet. Dzsimmu ikonográfiai képének állandó tartozéka a nagy – a krónikában gigantikus – háromlábú holló, név szerint Jatagaraszu, valamit a szinte vándorbotként használt embernagyságú íj. Emellett feltűnő jellegzetessége a szakálla. Abban a leírások egyetértenek, hogy tevékenységét a Kii-félszigetre helyezik, Nara és Jamato tartományra, amelyből egyben ki is derül, hogy az ő uralma idején szó sincs a mai Japán egészéről. A Kodzsiki részletes családfákat és leszármazási táblázatokat közöl vele kapcsolatban, sőt megemlíti, hogy a császár mauzóleuma az Unebi-hegy északi oldalán állt.

Annyi mindenesetre tény, hogy Jamato tartományban – igen, e tartomány után kapta nevét a valaha készült két legnagyobb csatahajó egyike, a Jamato – épült ki Japán első fővárosa, Fudzsivara-kjó, igaz, sok-sok évszázaddal később, csak a Kr.u. VII. század végén. E főváros létezését a régészet eredményei is támogatják, s a teljesen kínai minta alapján kialakított szabályos négyzetrácsos utcaszerkezet mellett jelzi a kontinentális hatást az a 10 ezer „mokkan”-nak nevezett fatábla is, amelyet az ásatások során találtak. Ezek szövege ugyanis szintén zömében kínai, bár már japán is akad közöttük.

Könnyen lehet, hogy Dzsimmu történetét is ebben a korszakban találták ki, hogy a császári családot a napistennőre vezethessék vissza, ráadásul az első kínai krónikák, amelyek Japánról szólnak, szintén a „királynő földjeként” emlegetik a felkelő nap országát. Az világos, hogy a Dzsimmu korában, a Kr.e. VII. évszázadban Japán államról nincs okunk beszélni, s ekkor a tőle nyugatra fekvő, már évezredes civilizációval bíró Kína még évszázadokig a szigetvilág létezéséről sem tud a fennmaradt írások szerint. Egyes történészek szerint Dzsimmu császár „legendája” inkább csak valami migrációs csoport emlékezetéből táplálkozik. A japán kultúra egyértelműen a Korea felől érkező szárazföldi kultúrából táplálkozott – leszámítva az ajnuk egyedi, őslakónak mondható népességét ‒, például nagyon érdekes a jeles halottak fölé emelt sírdombok (tumulus) jelensége, amely a Kárpát-medencétől Japánig elég gyakori az ókorban, és jellegzetesen az eurázsiai nomád népekhez köthető.

Japán megalapításának ünnepe a japán modernizáció korában lett népszerű és fontos nap, az úgynevezett Meidzsi-restauráció idején. Ekkor, a sógunátus 1867-es megdöntése után kapta vissza a császár a korábbi hatalmát, s az ünnepnap kiváló lehetőséget adott az uralkodócsalád népszerűségének erősítésére. 1889-ben Japán birodalmi alkotmányát is ezen a napon tették közzé, nem véletlenül. Az ünnepnap neve Kigenszecu, vagyis „Az első császárnak és a birodalom alapításának ünnepe”. A II. világháború óta az ünnepet óvatosan ünneplik a japánok, mivel tartottak attól, hogy túlzottan nacionalistának tarthatják, csak a 2000-es évek óta kezdik levetkőzni ezt, s kezdik ismét egyre nagyobb becsben tartani, mint a hagyományokhoz való visszatérés és a tradíciók ünnepét. Bár munkaszüneti nap, ezen a napon nincsenek nagy nemzeti ünnepségek, szentélyekbe sem szokás járni, a legtöbben otthon, csendben töltik el államalapításuk ünnepét.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Reichschauer, Edwin O.: Japán története. Bp. Maecenas, 1995.; The Kojiki. Records of Ancient Matters. Translated: Basil Hall Chamberlain. Tokyo, 1981.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.