Terjedelmes hosszúságú, 620 oldalas drámai nagyregény. Két kötete van, de a jelen kiadás egyesíti a kettőt. Nem csupán oldalszámban sok, hanem időben is hosszú, három évtizednyi cselekményt tartalmaz. A történet keretbe foglalt: egy temetéssel kezdődik, és egy másik temetéssel végződik.

Az első jelenet Jurij Andrejevics Zsivago édesanyja temetését mutatja be, az ezerkilencszázas évek elején. A Zsivago jelentős, gazdag család volt, de ebből már csak a hírnév maradt, miután Jurij édesapja elhagyta a családot, elherdálta a vagyont, majd öngyilkos lett. A tízéves, árván maradt Jurijt az anyai nagybátyja veszi gondozásba, majd távolabbi rokonokra bízza nevelését. Innen kezdve figyelmesebben kell olvasnunk, mert egyre több szereplővel ismerkedünk meg. A három évtizednyi történet során ezek a szereplők újra meg újra felbukkannak, keresztezik és befolyásolják a főhős életét.

A regény kritikusai pont ezeket a teljesen valószínűtlen találkozásokat és véletleneket emelik ki, amelyeken alapszik a cselekmény. Egy másik hangsúlyos kritika a szereplők nevével kapcsolatos, de ezzel a gonddal hamar szembesülünk mi is. Azt meg tudjuk emészteni, hogy majdnem minden szereplő három nevet visel (sőt még a kanárit is Kirill Mogyesztovicsnak hívják), de azzal már nehezebben birkózunk meg, hogy a szerző teljesen következetlen módon használja a neveiket, néha becézve őket. Az, hogy Jurij Andrejevics Zsivago néha Jurij, néha Jura, Jurocska vagy Zsivago, még nem okoz gondot, de amikor Larisza Fjodorovnát a megszokott Lara, Larocska helyett Antyipovának kezdi nevezni, zavarodottan lapozunk vissza, hogy ő kicsoda és miről maradtunk le, hol lankadt el a figyelmünk és bukkant fel új szereplő. Pavel Pavlovics Antyipovról sem gondolnánk egyhamar, hogy ő Pasa vagy Sztrelnyikov. Ahogy a neveket sem használja következetesen, úgy az események sem feltétlenül lineárisak. Zavaros lehet egy-egy esemény időpontja, az évszámok is ritkán szerepelnek, ezért néha fejben számolunk vagy következtetünk a mikorra.

Ha jártasabbak vagyunk az orosz történelemben, valószínűleg nem okoz gondot az eseményeket betájolni, és megtalálni a határt az októberi forradalom, polgárháború és a II. világháború között. Ha nem ragaszkodunk annyira a történelmi fonalhoz, akkor megelégszünk annyival, hogy háború idején és télen történt egy-egy esemény. A teleket ugyanis hosszasan, részletesen írja le, ezért inkább a hideg időszakra lenne ideálisabb olvasmány. Könnyebben átérezzük a csontig ható hideget, a fűtéssel kapcsolatos kínlódást, ha télen olvassuk a könyvet, mint nyáron a medence szélén mojitót kortyolgatva. A többi évszakra többnyire egy-két mondatot szán a szerző, mielőtt újra beköszönt a tél.

Az orvos Jurij nem ússza meg a katonai sorozást, közvetlenül a kisfia születése után el kell hagynia Moszkvát. A csatatér szenvedései, nélkülözése után hazatérhet, és akkor döbben le azon, hogy Moszkvát ugyan nem érte rombolás, de a szűkölködés itt is tapintható. A családja – felesége, kisfia, apósa – a nagy ház egy kisebb részébe költözött, nélkülözik az ennivalót, és gondot okoz a fűtés, az ismerős családok is elszegényedtek. Nem lát más kiutat, mint a családjával az Urál hegységi Jurjatyin város melletti kis birtokra menekülni, ahol lehetőségük lenne megtermeszteni a saját ennivalójukat. Ez a költözés nagy fordulatot hoz az életében. Jurjatyinban újra találkozik Larával, akivel együtt dolgozott a fronton. A kapcsolatuk eddig a pontig csupán plátói volt, innen válik valóságossá. A kettős életének a partizánok vetnek véget, amikor elrabolják, és újra a frontra kényszerítik. Mire sikerül megszöknie, eltelik másfél év, és az élete már nem úgy néz ki, mint az elfogásakor. A családja visszaköltözött Moszkvába, de Lara hűségesen várt rá. Zsivago folyamatosan küzd önmagával, őszintén szereti a feleségét, de őrülten szerelmes Larába. Annak ellenére, hogy mindkét nő viszontszereti, élete utolsó időszakát Moszkvában tölti, és magányosan hal meg.

Bár itt a történet technikailag véget ér, egy hosszabb lezáró rész, epilógus következik, amelyben még pár csavaros fordulat fűszerezi a történetet. Igaz, már nem sokat számít a főszereplő szemszögéből, nekünk viszont megadja azokat a hiányzó részeket, amelyekkel el tudjuk varrni a szálakat. Legvégül pedig néhány verset olvashatunk, amelyeket a szerző Zsivago doktornak tulajdonít.

A Zsivago doktort leginkább felnőtt olvasóknak ajánlom. Egy bizonyos érettséget megkövetel a regény cselekménye, nyelvezete, enélkül elvesztődik a lényege. Fontos tudomásul venni, hogy nem egy könnyed regény, hanem egy hosszú dráma, amely igénybe veszi mentális kapacitásunkat. Nem az a fajta történet, amit egy hosszú, nehéz munkanap után kívánunk, vagy pár megálló alatt a buszon olvasunk. Inkább olyan olvasmány, mely teljes figyelmünket igényli: oda kell figyelni a helyszínre, be kell tájolnunk az időt, azonosítani kell a szereplőt, visszalapozni és újraolvasni, mert előfordulhat, hogy nem világos, mi történt vagy miért történt valami, vagy kicsoda az új néven említett régi szereplő. Hosszú hétvégéken, üres délutánokon, forró teával illik fogyasztani, megadva a méltóságot és módot.

Borisz Paszternak regényének kiadását megtagadta a Szovjetunió. A kéziratot kicsempészték Milánóba, így végül 1957-ben Olaszországban jelent meg először. A következő évben a szerző elnyerte az irodalmi Nobel díjat, és a Zsivago doktor 26 hétig vezette a New York Times sikerlistáját. A Szovjetunióban 1988-ig nem jelenhetett meg, a rendszerváltás utáni Oroszországban viszont kötelező olvasmány lett a tizenegyedik osztályosok számára. Magyarul legelőször 1988-ban jelent meg; a legutóbbi, 2020-as kiadás az Európa Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. Generációkat áthidaló olvasmány lehet, egy közös téma, amelyről elbeszélgethetünk idősebb – vagy fiatalabb – rokonokkal, ismerősökkel , barátokkal.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com