Amihez elsősorban megfelelő faanyag szükségeltetett, tehát így leginkább a fenyvesekkel borított hegyvidékekre és az azokkal szomszédos részeken volt jellemző. Az alapanyag természetesen a korlátlanul (már ha a földbirtokos meg nem tiltotta) rendelkezésre álló fenyő volt, de a tölgy-, a bükk- és a gyertyánerdők hosszúra nyúló, egyenesebb törzsei is alkalmasak az ilyen építkezésre. Amelynek a lényege a törzsek, gerendák egymáshoz való rögzítése a sarkokon. Ennek több formája is kialakult az évezredek folyamán. A legegyszerűbb megoldás, ha azokat a bizonyos „nyaktag bevágásokat”, avagy a „fészkelést” csak minden második, bárdolatlan gerendán készítik el. Aztán ha nem siettek annyira, akkor bevágás került minden elemre, ha pedig még több idejük van, akkor meg is bárdolják, szögletesre faragják a gerendákat. Így azok jobban, hézagmentesebben illeszkednek, és a végükön, a kötéseknél már szögletes bevágásokat, vályúkat is lehet alkalmazni. Ugyancsak a fejlettebb megoldások közé tartozik a zsilipelt technika, az, hogy a vastag, ha lehet tölgy rönkökből készített alapba hornyolt fenyőgerendákat állítanak függőlegesen bele, és ezekbe a hornyokba csúsztatják bele a „boronákat”.

Máramarosban természetesen a fenyőt használták (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Maga a kifejezés egyébként a 15. századtól olvasható okleveleinkben, és akkoriban a lakóházak mellett templomok, udvarházak, sőt kisebb erődítmények is épültek ezzel a megoldással. Amelynek lényeges eleme volt aztán a falak összerovása és az ablakok kivágása után a rések, hézagok betapasztása is. Ezt a hegyekben mohával, ahol pedig rendelkezésre állt, ott agyaggal oldották meg. Sőt a későbbiekben, a bárdolt gerendák esetén az egész felületet betapasztották. Mégpedig úgy, hogy a fát szekercével bevagdalták, hogy a sár jobban megtapadjon az egész felületen. (Erdélyben kis fapeckeket, „bolhaszegeket” fúrtak ezért a gerendákba, Göcsejben pedig vékony léceket szegeztek fel, hogy tartsák a sokszor pelyvával kevert agyagot.) A sarazáshoz nem kellett nagy szakértelem, de a csapolásokhoz már ácsokat is hívhattak. A vásárolt faanyagot sokszor tutajokkal úsztatták le a hegyekből, s az is előfordult, hogy méretre szabottan vették meg. No és arra is akadt jócskán példa, hogy egy-egy ilyen házat aztán szétszedtek és áttelepítettek, akár egy másik faluba is, ahogy azt a tulajdonos érdeke diktálta.

Boronaház Zalából (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Ha pedig jó alapja volt (sokszor a tölgygerendákat a sarkokon nagy kövekre fektették), és a farontó bogarak sem találták nagyon meg, több generációt is kiszolgálhatott egy-egy ilyen ház. Amelyhez aztán hasonló technikával felépített melléképületek is tartoztak. A szénapajtáknál a szellőzés miatt nem volt hézagolás, viszont mondjuk a szőlőhelyi pincék esetén erre nagyon odafigyeltek az állandó hőmérséklet miatt.

Címlapkép: Boronapince és vidám tulajdonosa a Balaton környékéről (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu