161

J.D. Barker: Szíve helyén sötétség

Könyvkritika

j-d-barker-szive-helyen-sotetseg

Jóllehet szokatlanul későn, 43 évesen debütált regényíróként, A negyedik majom 2017-es megjelenése óta J.D. Barker egészen magas fokozatra kapcsolt, évi legalább egy regényt publikálva. Magyarul korábban A negyedik majom-trilógia és a Bram Stoker-féle Drakula hivatalos előzményregénye, a Dracul jelent meg, legutóbb pedig a Szíve helyén sötétség. Utóbbi műfajilag a trilógiához áll közelebb, talán leginkább egy természetfeletti elemekkel átszőtt thrillerként határozható meg.

A történet 1984. augusztus 8-án indul: egy Jack Thatch nevű nyolcéves kisfiú nagynénjével kilátogat Pittsburgh All Saints Hollow nevű temetőjébe, szülei sírjához, mint minden évben ezen a napon, 1980-as halálukat követően. A látogatás alatt Jack kissé elkóborol a temetőben, és egy padon egy vele egykorú lányra lesz figyelmes. Szóba elegyednek, és bár csak egy rövid beszélgetésre van alkalmuk, a fiút megbabonázza a sötét hajú és sötét szemű, kissé furán viselkedő lány, így a következő hónapokban többször is kimegy a temetőbe egy újabb találkozás reményében. Erre azonban pontosan egy évvel később, 1985-ben kerül sor: augusztus 8-án a lány, Stella ugyanazon a padon ül a temetőben. A jelenet több éven keresztül megismétlődik, Jack pedig szinte megszállottan próbálja megfejteni a titokzatos lány történetét.

Ugyanezen a napon valami más is történik minden évben: a városban felbukkan egy összeégett, elszenesedett holttest, amelyen teljesen épek a ruhák. Látszólag utólag kerültek az áldozatokra, ami azért képtelenség, mert a testek annyira megégtek, hogy a legkisebb érintésre is szétporladnak. A nem éppen hétköznapi ügyben a pittsburghi rendőrség nyomozója, Faustino Brier nyomoz. Tisztában van azzal, hogy a rejtélyes halálesetek több évvel korábban kezdődtek, és valószínűleg a következő években is folytatódni fognak, de az elkövető kilétét illetően semmi eredményt nem tud felmutatni. Nem tehet mást, mint várni a következő év augusztus 8-át, hátha valami olyan nyom kerül előtérbe, ami végre kimozdíthatja a holtpontról a nyomozást.

Mindezekkel párhuzamosan egy titkos, a világtól gondosan elzárt és jól őrzött laboratóriumban megfigyelés alatt tartanak egy kisfiút. A mindössze „D” alanyként nevezett fiú senkivel sem beszélhet és érintkezhet, felügyelete szigorú protokollok szerint történik. Nem véletlen, ugyanis különleges erővel bír, amelynek elszabadulása nagy veszélyt jelenthet környezetére.

Milyen kapcsolat van a három gyerek (Jack, Stella és a „D” alany), valamint a rejtélyes halálesetek között? – ez a kérdés foglalkoztatja leginkább az olvasót, miután átrágja magát a regény mintegy ötödét kitevő első részen. Az eleinte kissé vontatott és kevés izgalmat tartogató regényből ezt követően bontakozik ki fokozatosan a temetői jeleneteken és a köztük eltelt időszak majdhogynem semmitmondó történésein, az évről évre felbukkanó hullákon, valamint a laboratóriumi megfigyelés részletein túlmutató, a gyerekek születése előtti években gyökerező, de egészen a jelenig, 2020. augusztus 8-ig húzódó nem éppen hétköznapi történet.

Aki ismeri J.D. Barker negyedik majom-trilógiáját, annak legalább két dolog biztosan nem lesz újdonság a Szíve helyén sötétség olvasásakor: a regény terjedelme, valamint a több szálon futó és több narrátori nézőpontból követhető cselekmény. A regény a maga 700 fölötti oldalszámával nagyjából feleakkora, mint a trilógia három kötete összesen; ezt Barker hat részre és nagyjából öt cselekményszálra tagolta. A központi karakter Jack, aki egyes szám első személyben meséli az eseményeket – ez a szál teszi ki a történet nagyobbik részét –, emellett van több egyes szám harmadik személyű cselekményszál. Ezek közül a legterjedelmesebb a nyomozás, amelyben Brier előbb egyedül, majd társával, Joy Fogellel, valamint egy nyugdíjas rendőr, Terrance Stack segítségével próbálja felderíteni a különleges halálesetek közel két évtizede húzódó ügyét, de vannak kisebb cselekményszálak (az egyik egy Prédikátor nevű férfi, a másik egy David Pickford nevű fiatalember szemszögéből követi az eseményeket), illetve bepillantást nyerhetünk egy laboratóriumi naplófeljegyzés részleteibe is, amelyben egy bizonyos Charter Megfigyelőcsoport alkalmazottai számolnak be a „D” alany megfigyelésének néhány részletéről. Első rénézésre bonyolultnak tűnhet az egész, de valójában nem az, mivel a szerző egyrészt eléggé átláthatóan strukturálja a regényt, másrészt szorosan kézben tartja az alapjában véve nem túl összetett történetet, és csak nagyon keveset bíz az olvasó fantáziájára. Ráadásul a cselekményszálak a regény nagyjából háromnegyedére teljesen összeérnek térben és időben, és bár megmarad a váltott nézőpontú történetvezetés, igazából minden egy irányba tart.

Ez a szerkezeti széttagoltság és a több narrátori nézőpont alkalmazása nagyon sokat nem tesz hozzá a regényhez, sokkal inkább tűnik egy írói fogásnak, amivel az itt-ott leülő sztorit vagy az olvasó lankadó éberségét próbálja felrázni a szerző. Szerintem a cselekményszálak némelyikének megkérdőjelezhető a létjogosultsága: a második legterjedelmesebb egységnek számító nyomozati szál kapcsán mindvégig az volt az érzésem, hogy az egyetlen szerepe hitelesebbé, valóságközelibbé tenni a regény alapkonfliktusát – enélkül az egész könnyen átment volna egy szuperhős-sztoriba. Ennek a szálnak az egyetlen igazán érdekes színfoltja Terrance Stack karaktere volt, őt leszámítva az egészet felejthetőnek gondolom. Mindezt pedig azért érzem problémásnak, mert közben a történet mozgatórugóját, kiindulópontját jelentő eseményt rendkívül felületesen bontja ki a szerző: valamikor, a regény 600. oldala körül elszór néhány információmorzsát, de számos lényeges – az olvasót jogosan foglalkoztató – kérdést megválaszolatlanul hagy.

Ez persze lehet, hogy nem ok nélkül történik, hiszen a regény zárójelenete, valamint a szerző kötet végi megjegyzésének záró bekezdése alapján nagyon kinéz egy folytatás. Csakhogy ebben a sztoriban szerintem nincs annyi, hogy még párszáz oldalt csak úgy lazán mellé lehessen írni; ami igazán hiányzik belőle, az kis többletmunkával ide is beépíthető lett volna. Ebből a szempontból számomra csalódás volt a regény, és a negyedik majom-trilógia harmadik kötetéről szóló írásomban megfogalmazottakat továbbra is érvényeseknek gondolom: kevéssé valószínű, hogy a magam részéről vevő leszek egy folytatásra, ami ráadásul jó esetben is csak egy-két év múlva lenne esedékes.

Az már a trilógiát követően vitathatatlan volt, hogy J.D. Barker több, mint egy ígéretesnek tűnő szerző ebben a műfajban, négy regénye után mégis felemásak az érzéseim vele kapcsolatban. Miközben már a korai regényei is nem hétköznapi fantáziáról és rendkívül kiforrott stílusról árulkodnak, a történeteit túlírtnak érzem, ugyanakkor viszont több ponton hiányérzetem is van. Nem tudom, hogy az általam kifogásoltakban mennyire játszik szerepet az, hogy saját bevallása szerint nem készít vázlatot regényeihez, hanem az alapötlet és egy-két részlet alapján egyszerűen csak kiírja magából a történetet, de egy biztos: én ennek az „evés (írás) közben jön meg az ember étvágya (ihlete)” típusú hozzáállásnak az eredményeivel nem vagyok maradéktalanul elégedett, kissé szemfényvesztésnek érzem az egészet. A magam részéről tehát még mindig várom Barkertől azt a bizonyos mesterművet, ami alapján jogosan lehetne egy lapon emlegetni a műfaj nagyjaival – ahogy sok esetben már most is megteszik vele kapcsolatban.

Jonathan Dylan Barker 1971-ben született az Illinois állambeli Lombardban, Chicago egyik külvárosában. Üzleti diplomát szerzett a Fort Lauderdale-i Művészeti Intézetben, az 1990-es években a 25th Parallel című magazin munkatársa volt. Popkulturális témájú cikkeket írt, de több novellája is megjelent, főleg a horror műfajában, illetve dolgozott szellemíróként is. Első regényét, a 2014-ben publikált, magyarul nem olvasható Forsakent jelölték a Bram Stoker-díjra.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2021.02.04