141

Embermesék: Egy költő, a párja és a lányuk

Beszélgetés Illyés Mária művészettörténésszel

illyes-maria-01

Illyés Gyula (1902-1983) háromszoros Kossuth-díjas költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő. Felesége, dr. Kozmutza Flóra Emília (1905-1995) elismert pszichológus, gyógypedagógus, Szondi Lipót és Bárczi Gusztáv tanítványa. Lányuk pedig Illyés Mária művészettörténész, aki a mai napig méltóképpen gondozza édesapja emlékét – dr. Sós Csaba vele beszélgetett örökségének archiválásáról és továbbéléséről csakúgy, mint a tanuló évekről, a családi otthonról, batárokról, vagy éppen az édesanyáról.

Az Ön életpályájáról...

Nem tudom, lehet-e életpályának nevezni az életemet, mert nagyon sok mindenbe belekaptam, sok mindent csináltam. Elmondom, hogy mit: azután, hogy két és fél évet Franciaországban jártam iskolába, 17 éves koromban hazajöttem; eléggé nehezen találtam meg újra a helyemet itthon. Fölvételiztem a bölcsész kar francia-magyar szakára, de az Iparművészeti Főiskolára is. Ugyanis szívesen rajzoltam gyerekkoromban, és elhittem, amikor azt mondták, hogy ügyes vagyok. A bölcsész karra nem vettek fel. Kaptam egy értesítést, hogy a két szaktárgyból megfelelek, de politikailag éretlen vagyok ahhoz, hogy a jövő generációt oktassam. Az Iparművészeti Főiskolára viszont felvettek, oda jártam két évet. Azután rájöttem, hogy nem nekem való, mert ahhoz, hogy az emberből művész legyen, minden másról le kell mondania, ehhez azonban nem éreztem magam elég erősnek. Kérvényeztem hát, hogy vegyenek át az iparművészetiről a bölcsész karra, de ne magyar irodalom szakra, hanem franciára és művészettörténetre. Ezt a két szakot végeztem el, illetve hozzávettem harmadiknak még a pszichológia szakot, anyám kérésére. Ő gyógypedagógus, pszichológus volt, a szakmája engem is érdekelt. Nem árt, ha valaki ilyen alapismereteket is szerez, gondoltam. Amikor az egyetemet elvégeztem, óraadóként, majd tanársegédként tanítottam francia nyelvet a Közgazdasági Egyetemen. Szerettem tanítani és szerettem a diákjaimat.

Itt és akkor megnyílt egy oktatói, tudományos pálya?

Nyughatatlan természetem hamarosan elsodort. A Szépművészeti Múzeumba mentem muzeológusnak. Akkor volt már néhány művészeti, illetve műkritikai rövidebb írásom, de nem jelentősek. Szerettem volna jobban megismerni a művészettörténetet és a muzeológusi szakmát. Férjnél voltam, közben két gyermekem született, éppenhogy elérték a kiskamasz kort, amikor a múzeumból korai nyugdíjba mentem. Akkor lehetőség volt erre. Apám már nem élt, és láttam, hogy anyámnak szüksége van segítségre. Később, amikor a gyermekeim felnőttek, és a nálam idősebb hozzátartozóim is meghaltak, újra dolgoztam: az Ernst Múzeumban vezető kurátorként néhány évig, és a Pázmány Egyetemen tanítottam művészettörténetet egy vagy két félévet.

Mikor kezdett foglalkozni édesapja irodalmi örökségével, munkásságával?

Anyám halála előtt csak keveset foglalkoztam apám hagyatékával. Anyám hozta meg a döntéseket és végezte a munka nagyját. Úgy gondoltam, hogy nála senki sem ismeri jobban apám művét, tevékenységét. Anyám kiemelkedő tehetségű asszony volt, óriási munkabírással. Abban a tizenkét évben, amennyivel apámat túlélte, nemcsak elrendezte apám hagyatékát, hanem sok kiadatlan művét is közzétette, apám utolsó verseskötetét, A Semmi közelít címűt és nyolc kötetben a naplójegyzeteit. Halála után azonban úgy éreztem, rám hárul a feladat. Apámnak jelentős hagyatéka maradt fönn. Most lényegében ezzel foglalkozom, több-kevesebb sikerrel.

illyes-gyula-kozmutza-flora

Minden ott volt a lakásukban?

Apám írott művének nagy része akkor még igen, mert anyám mindent megőrzött. Apám kéziratait, a neki írt leveleket, könyveit. A rádióban, televízióban elhangzott hangos és mozgókép fölvételeit is összegyűjtötte. Köz- és magángyűjteményekből elkérte apám másokhoz szóló leveleinek másolatait. Családi és baráti segítséggel, így az én közreműködésemmel, mindezt dobozokba osztotta szét, jegyzéket készített róla. Halála után nyugtalanítani kezdett, mi történik majd ezzel az óriási anyaggal. Kezdeményezésem nyomán segítséget kaptam a Magyar Tudományos Akadémiától. Apám publikált műveinek kéziratos anyaga referenciáikkal, vonatkozó kivágatokkal, újságcikkekkel, kritikákkal, valamint apám könyvtárának jelentős része így került a Magyar Tudományos Akadémiára. Vizi E. Szilveszter, az Akadémia akkori elnöke vállalta egy Illyés Archívum létrehozását az MTA keretén belül, és biztosította, hogy az átadott anyagot egy igen jó csapat dolgozza föl szakszerűen. Ez a munka tíz évig folyt és nagyon szükséges volt. Nekem az a hitem, hogy az a művészi életmű él tovább, amelyet megfelelő mélységben feltárnak, megközelíthetővé, érthetővé tesznek. Az volt a titkos vágyam, hogy az Illyés Archívum tovább működik, fejleszteni fogják. Sajnos amikor 2013-ban a tízéves szerződés lejárt, az Akadémia akkori új elnöke úgy döntött, hogy fölszámolja. Az Illyés Archívum anyaga így bekerült az Akadémia gyűjteményébe. Szerencsére egyben maradt.

Mekkora anyagról beszélünk?

Körülbelül százharminc kéziratos dobozról van szó, de nem mindegyik tartalmazott autográf kéziratokat. Vannak kézírással javított gépiratok, több változattal, és olyan dobozok is, amelyekben apám publikált műveiről megjelent újságkivágatok, kritikák, interjúk vannak, vagy fotók. Apám könyvtára az MTA gyűjteményében mintegy hatezer darab, a listája ma már az interneten is elérhető, az MTA ITI honlapon. Anyám és több más közreműködő munkájának, az Illyés Archívumbeli csapat feldolgozásának, majd az Akadémia kézirattára által végzett szakszerű leírásnak, részben digitalizálásnak eredménye, hogy ma már mindez a kutatók rendelkezésére áll. A levelezést nem adtam át, mivel azt még addig nem néztem át teljesen. Apám kiadatlan munkáit is itthon tartottam. Apám művének nagy részét a Szépirodalmi Kiadó a hetvenes évektől kezdve apám életmű sorozatában megjelentette. Az itt közölt szövegeket apám még látta, javította, jóváhagyta. A hagyatékban vannak azonban csak kéziratban vagy gépiratban fennmaradt kiadatlanok. Némelyik közülük megjelent folyóiratban, napilapban, mások sehol sem, és egyik sem került be egyetlen gyűjteményes kötetbe, tehát tulajdonképpen máig ismeretlenek. Ebből az anyagból az utóbbi húsz évben több verset, naplójegyzet-kötetet, mint például apám ostromnaplóját, az 1956-os naplóját és egy regényt már kiadtunk.

Mekkora terjedelmű a levelezés?

A levelek számát nem tudom megmondani. Apám fiatal korától az élete végéig, a hozzá közel álló barátaival rendszeresen több-kevesebb levelet váltott, így például Németh Lászlóval, Fülep Lajossal, Veres Péterrel, Kodolányi Jánossal, Déry Tiborral és másokkal. Egy részük meg is jelent nyomtatásban. A második csoportot tematikus rendbe osztályoztuk, például: kiadók, folyóiratok, iskolák, színházak, intézmények stb. által küldött levelek. A harmadik csoport alfabetikus sorrendbe rendezett vegyes levél.

Önt idézem: „Illyés Gyula hagyatékáról és annak feldolgozásáról szívesen beszélek, mert ez akut probléma.” Ezt hogyan kell értenünk?

Ha az alkotó életműve nincs föltárva, és nem foglalkoznak vele, szellemi értékei sem hozzáférhetőek. A Magyar Tudományos Akadémián a szakszerű archiválási szabályok szerint tárolt hagyaték hozzáférhető. De hozzám sok kérés érkezik apám még itthon lévő műveivel kapcsolatban, mindegyiknek igyekszem saját szerény lehetőségeimhez mérten eleget tenni. Hiszen apám életművének, személyiségének és szellemiségének sok még nem ismert vonulata van, sőt működéséről a társadalmi féltudatban sok felületes vélemény, tévedés, esetleg szándékos félremagyarázás kering, amelyeket jó volna tárgyilagos tekintettel szemlélni. Az elfogulatlan ítéletalkotáshoz és az életmű alap-kutatásához szükség volna például egy Illyés bibliográfiára. Van ugyan több bibliográfia is, de egyik sem teljes. Az Illyés Archívum elkezdte ezt a nagy munkát, de folytatni kellene.

illyes-gyula-kozmutza-flora-illyes-maria

Hasznos feladat volna műve egy-egy szegmentumának kritikai kiadása, itt a költői művére gondolok elsősorban. Apám gyakran dolgozta át a verseit, némelyik több változatban létezik. Nem egy itthon őrzött verses kötetében a már kinyomtatott szöveget is átjavította. Időszerűvé válik lassan a levelezésének kiadása is, mert az általa írt és a neki küldött levelek nemcsak saját munkásságára, hanem a huszadik század nagy részének hazai irodalmi működésére is nyújtanak rápillantási lehetőséget. Apám jelen volt a húszas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig a magyar irodalmi életben, alkotóként, szerkesztőként, publicisztikái révén pedig a közéletet meghatározó tevékenységével is.

Mesélne valamit édesapja tanuló éveiről?

Apám – maga is nem egyszer leírta – kilenc éves koráig élt a tolna megyei Rácegrespusztán. Amikor onnan elment, és összehasonlítási alapja lett arról, hogy milyen másutt az élet, a tudatába hasítottak a fájdalmas társadalmi különbségek. A pusztán a családja nem tartozott a legszegényebb réteghez. Rácegresen, az uradalmi főgépész fiaként még egyfajta kivételezettséget élvezhetett a többi kiszolgáltatott gyerekhez képest. Első gimnáziumi osztályát Dombóváron járta, ott érezte először hátrányos helyzetét, „pusztai vadóc” voltát. Dombóvár után Bonyhád következett. Bonyhád soknemzetiségű, nyitott szellemű iskolájára felnőttként szívesen emlékezett, például arra, hogy az iskola igazgatója, Gyalog István bátran kiállt a világháború első évének propaganda hadjárata ellenében a szerb származású gyerekek védelmében. Két évet töltött itt, és jól érezte magát, barátokat szerzett, itt kezdett el verseket írni. A világháború harmadik évében, 1916-ban költözött Budapestre, az édesanyja a Városliget közeli, Munkácsy utcai elegáns gimnáziumba íratta be. Ebbe a környezetbe nem tudott beilleszkedni, latin vizsgája sem sikerült, ezért átiratkozott az Izabella utcai felső kereskedelmi iskolába, itt szerzett érettségi bizonyítványt. Ez azt jelentette, hogy nem volt meg neki az egyetemi diplomához szükséges gimnáziumi latin és görög érettségije. Évekig tervezte, hogy ezt a két vizsgát leteszi. A felső kereskedelmi iskolában – egyébként tíz évvel később Radnóti Miklós is ide járt – ismerkedett össze jórészt iparos családból származó, hozzá hasonlóan szociális érdeklődésű fiatalokkal, kommunisták is voltak közöttük. Ő maga nem volt az. A művelődni vágyó, művészet iránt érdeklődő, sőt művészi törekvésű, baloldali beállítottságú baráti kör meghatározta gondolkodását. Véleménye sokat változott az évek során, a világ is átalakult, mint ahogy magának a baloldaliságnak a jelentése, a tartalma is. Viszont baráti érzéseit és kapcsolatait, amely azokhoz a fiatalkori társaihoz fűzte, apám élete végéig megőrizte.

„Elveket kell összeszikráztatni más vélemény esetén, mert ahol pofonok csattannak, ott az érvek nem tudnak érvényesülni” – most Önt idéztem.

Az idézett gondolat eredetileg apámtól származik. A vitának, a vitával történő meggyőzésnek a fontosságáról van szó. A másik ember iránti türelemről és tiszteletről. Az érvek erejéről. Arról, hogy a másik ember véleményét érdemes meghallgatni. Meg arról is, hogy nem kell feltétlenül egyetértenünk még a jó barátainkkal sem. Apám jó kapcsolatot tudott fönntartani olyanokkal is, akikkel sok kérdésben más véleményen volt, mert a barátság érzelmi és erkölcsi alapon áll. Voltak persze apámnak élete során emberi csalódásai, olyan barátai, írók, költők, akikre megharagudott, és megszakította velük a kapcsolatot. De a művészi minőség, a kvalitás, a művészi nagyság előtt mindig fejet hajtott, és meg is bocsátott. A megbocsátás képessége a krisztusi szeretet gyakorlása. Apám nem tartotta hívőnek magát, illetve azt vallotta, hogy vallásos „érintettség”-nél nincs benne több, én viszont azt gondolom, hogy aki a krisztusi törvények szerint él, az nem lehet hitetlen.

illyes-gyula-cs-szabo-laszlo

Illyés Gyula és Cs. Szabó László a magyar rádióban vitáztak egykor a magyarság és európaiság kérdéseiről.

Lehet, hogy ez olyan vita volt, amelyben teljes volt az egyetértés. Cs. Szabóval apám a magyarság és európaiság kérdéseiben teljesen egyetértett. Úgy tartották, nincs magyarság európaiság nélkül, és nincs európaiság magyarság nélkül. Az az európai, aki igaz magyar. Cs. Szabó László a harmincas években a magyar rádió irodalmi osztályát vezette, apámat sokat szerepeltette, de nem tudom, volt-e ilyen vitájuk akkor. Azt hiszem, hogy az a beszélgetés, amelyikre itt utal, nem a magyar rádióban hangzott el, tehát nem is a harmincas években, hanem a BBC magyar adásában 1971-ben. Három téma a címe, abban van szó a nemzeti érzésről, az úgynevezett népi és urbánus irodalomról és versekről, költőkről. Kibővítve megjelent az Új Látóhatár 1972-es márciusi számában.

Beszélhetünk a családi otthonról?

Érdekes módon apámnak az otthonai, sem a Józsefhegyi utcai lakás, sem a tihanyi ház nem volt a saját tulajdona. Mindkettő anyámé, illetve az ő családjáé volt. A tulajdonjogi kérdésnek azonban nem volt semmi jelentősége. Mindkét helyen éltünk, az otthonaink apám jó ízlését mutatják. Szerette a szép tárgyakat, volt érzéke ahhoz, mit, hogyan válasszon ki, hova helyezzen el. Nem különlegesen értékes, drága holmikra, festményekre kell gondolni, helyettük az olyan régi tárgyakat, bútorokat szerette, amelyek magukon viselik a készítőjük és használóik keze munkáját, készülésük idejét, a kor lenyomatát. Tehát eredeti tárgyak. Igyekezett például megmenteni népi használati eszközöket még akkor, amikor ezeknek nem volt divatja. Az általa vásárolt egyszerű, régi bútorok és tárgyak ma is megbecsült környezetét alkotják életünknek.

Ez az ízlés nem származhatott Rácegrespusztáról, vagy igen?

De igen. Öntudatlanul sok mindent hozunk gyermekkorunkból. Az édesanyja szép, tiszta otthont teremtett a kis pusztai kovácsházban. Fényképeiről látható, hogy igényes asszony lehetett. Megvolt benne a törekvés a szebb és jobb környezetre, ez hatott apámra, aki később már Párizsban és Franciaországban látta a falvak, a városok rendezettségét, az épületek szépségét, az itthoninál összehasonlíthatatlanul kifinomultabb ízlést, nagyobb rendezettséget. Az örökölt hajlamok és a gyermekkori környezet alapja volt a későbbi hatások befogadásának.

illyes-gyula-tarsasagban

Az Önök otthonában jelentős művésztársaság vendégeskedett rendszeresen.

Személyes tapasztalatom nincsen arról, hogy kik jártak apámékhoz a harmincas években, a családi levelezésből viszont tudom, hogy a húszas évek végétől már jó barátságban volt Szabó Lőrinccel, Kodolányi Jánossal, Veres Péterrel, Cs. Szabó Lászlóval, József Attilával, Márai Sándorral, Déry Tiborral. Ezekről az irodalomtörténeti közhelyekről sokan megemlékeztek, például Vas István, Szabó Zoltán. Jó szakmai és baráti kapcsolata volt apámnak Zilahy Lajossal, Sárközi Györggyel. Barátságai – ezt is ő maga írta – feladat végzése, közös cél, együtt végzett munka közben kötődtek. Babits Mihály barátságát a Nyugat szerkesztése közben a tisztelet és megbecsülés hozta. Gellért Oszkárhoz előbb a Nyugat, majd a Magyar Csillag évei kapcsolták. A barátainak nagy részét megőrizte a háború utáni években, amelyekig már az én emlékezetem is elér. Szeretném hangsúlyozni, hogy az akkori vendégeskedést nem a mai értelemben kell vennünk, nagyon szerények voltak azok a szendvics-vacsorák, amelyek mellé a negyvenes évek végétől nálunk egy-egy kisebb társaság leült beszélgetni. Mindenfajta bohémség hiányzott az összejövetelekből, csak a szellem szabadsága, a gondolat szárnyalása, a szókimondás nyíltsága emelte a nyárspolgáriság fölé. Apám társas lény volt, szerette a beszélgetést, gyakran vitte ő a szót. A szüleim – talán azért, mert érezték, hogy a munkájuk miatt nem tudnak velem eleget foglalkozni – egész kiskoromtól megengedték, sőt bátorították, hogy ott legyek velük a vendégek között. Így kis gyerekként, amikor még befértem az asztal alá, ott játszottam az apró csészékkel, tányérokkal, amiket Sárközi Márta néni hozott nekem. A szőnyegen, később persze már széken ülve hallgattam a beszélgetéseket, nem sokat értve akkor belőlük, de mégis megérezve a hangulatukból, szellemiségükből valamit. Szabó Lőrincék, Ferenczy Béniék, Keresztury Dezsőék, Bernáth Aurélék legkorábbi emlékeim közé tartoznak. Legjobban azoknak örültem, akik olykor velem egykorú gyermekeiket is magukkal hozták, mint a parasztpárti Farkas Ferencék és Bibó Istvánék vagy Németh Lászlóék. Weöres Sándor, mielőtt megnősült, rövid ideig nálunk lakott, és nagyon kedvesen foglalkozott velem és a házunkban lakó unokatestvéremmel; elvitt bennünket sétálni az akkor még bombatölcsérekkel, fel nem robbant aknákkal teli, meredek óbudai domboldalon, miközben anyám a hivatalában dolgozott. Nagy kaland volt nekünk. Aztán már ’56 után járt hozzánk egy fiatalabb generáció is, Fodor Andrásék, Kormos István, Juhász Ferencék, Csoóri Sándorék, nem tudom fölsorolni valamennyiüket. És még meg sem említettem azokat, akik a tihanyi baráti körhöz tartoztak, a Balatonfüreden élt Lipták Gábor, a pécselyi körorvos, Józsa Tivadar, aki Bodosi György néven ismert költő, apám tihanyi életének egyik krónikása. Apám tartotta korábbi, gyerekkori barátságait is, például Wessely Lászlóval vagy Hidas Antallal, akik mindketten igen kalandos életet tudtak maguk mögött a magyarországi illegális kommunista párttól a Gulágig.

illyes-gyula-illyes-mariaVan abban valami sorsszerű, hogy a családjuk összefonódott a Kodolányi családdal?

A férjem Kodolányi Gyula, költő, író, irodalomtörténész, unokaöccse Kodolányi János írónak, édesapja kiváló rádiómérnök volt, férjem is mérnöknek készült először. A férjem felnézett a nagybátyjára, gimnazista korában járt hozzá beszélgetni, nagybátyja erős szellemi hatással volt rá. Az én szüleim nem tudtak olyan sokat foglalkozni velem. Találkozásom a férjemmel nem felmenőink révén történt, hanem társaságban. Hogy végül maradandó kapcsolat és házasság lett, természetesen nemcsak érzelmeken alapult, hanem hozzájárult a hasonló érdeklődési kör, a szellemi háttér is. Nem tudom, ezt érti-e sorsszerűségen.

Ön foglalkozott a szüleivel gyerekként?

Nem. Úgy éreztem gyermek és ifjúkoromban, hogy apám nem veszi szívesen, hogy az írásait megismerjem. Több ilyen emlékem van. Felnőtt voltam, amikor olvasni kezdtem a műveit.

A szülei társaságából ki gyakorolta Önre a legnagyobb hatást?

Nehéz megmondanom. Amikor Bernáth Auréléknál jártam, lenyűgöztek a festményei. Ferenczy Béni szobrait, rajzait, ahogy azokat a lakásukban a felesége, Erzsike elrendezte újra és újra, megbámultam. Az volt a legszebb lakás, amit addigi életemben láttam. Hogy annyira szerettem a látvány szépségét, talán innen is ered. Ferenczy Erzsikéhez később, élete végéig sokat jártam. Mégis talán a legnagyobb hatással rám Sárközi Márta néni személye volt. Az ’56 utáni nehéz időszakban volt ez. Amikor apám anatéma alatt állt, nem publikált. A megtorlás intézkedései megviselték az idegzetét. Több barátja börtönben. Feszült volt a viszonya a kiadókkal, a hivatalossággal, és csak a legszűkebb barátaival érintkezett. Ezekben a legrosszabb években szinte csak Sárközi Márta és Bibó Boriska néni jött hozzánk. De Sárközi Márta – maga is méltatlan körülmények között küszködve – mindig képes volt megnevettetni a társaságot, feloldva a nyomasztó korszak sötét hangulatát: visszahozta közénk a remény érzését. Amikor apám Budapesten volt. Mert köztudott, hogy apám már 1949-1950-től az év nagy részét Tihanyban töltötte. A folyamatos munkához csöndre és elvonultságra volt szüksége, és ki akarta vonni magát a nem az ízlése szerint zajló fővárosi köz- és irodalmi életből. Az ötvenes években csak így tudta elkerülni a sürgető fölkéréseket, amelyekre nehéz volt nemet mondani, de amelyeket vállalni nem akart. Több vidéki helyszínnel kísérletezett, de egyik sem vált be. Végül Tihanyra esett a választása. A szeptemberi iskolakezdéstől fogva, azokban a hónapokban, amikor a család nem használta a tihanyi nyaralót, ott tartózkodott. Elég primitív körülmények között. Kezdetben, az ötvenes évek elején még villany sem volt a házban, fokozatosan bevezettettük az áramot, később a vizet is. Eleinte kezdetleges vaskályhában tüzelt a nyaralónak épített házban, később csináltatott egy cserépkályhát. Most – a mi nagyobb kényelmünkben – érzékelem csak, hogy mennyire mostoha körülmények között élt akkor.

Sokat dolgozott az édesapja?

Szinte mindig. Korán kelt. Egy erős kávé és egy erős tea után egész délelőtt dolgozott. Aztán egy korai, egyszerű ebédet evett, amit általában itthon készítettünk el. Tihanyba anyám minden hét végén lement, és levitte neki az egy heti kosztot. Később a motel körül volt már egy önkiszolgáló étterem, ahova néha elsétált. De szerette a kerti munkát is. Délután négy óra tájban megint megivott egy erős teát, és vacsoráig dolgozott, vacsora után pedig olvasott. Tehát végigdolgozta a napot, kivéve, amikor látogatók érkeztek, vagy ők mentek el vendégségbe vagy színházba. Apám szeretett színházba járni.

Melyik színházba jártak a szülei?

A Nemzetibe, a Katona József Színházba, a Vígszínházba, máshova is. Szívesen vittek engem is az előadásokra.

illyes-maria

Ön művészettörténészként mely képzőművészekről írt?

A doktori disszertációm témája Ferenczy Béni művészete volt, segítettem a hagyatékának fölmérésénél, így kezdtem el foglalkozni a pályájával is.

De hát írt Van Gogh képéről, a Gachet Doktor portréjáról is.

Valóban, és később egy másik képéről is, egy egészen kis írást, amikor a Szépművészeti Múzeum kiállításra elkérte Az arles-i nő – Madame Ginoux portréját a francia Musée d’Orsay-tól, a nézők számára készült egy kis eligazító. Ezek kisebb írások.

Kitartó vagyok. Ön írt az impresszionizmusról, Francesco Lazzaro Guardiról , Martyn Ferencről és Hantai Simonról is többek között.

Valóban. A művészeti tárgyú írásokat szívesen csináltam, és folytattam volna még tovább, de nem fért bele az életembe. Együtt éltem a szüleimmel, és segítségre volt szükségük. Volt egy állásom a Szépművészeti Múzeumban, két gyermekem és férjem. Az íráshoz több elmélyülés kell, mint amit én akkor rá tudtam szánni. Választanom kellett, és én az élet adta feladatokat választottam, hogy úgy mondjam. Hantaival valóban szerettem volna többet foglalkozni, és először a korai műveiről írtam. Úgy gondoltam, hogy azután majd kimegyek Párizsba, elmegyek Hantaihoz, de először felkutatom az itthoni, korai műveit. Szerencsém volt, mert Weöres Sándoréknál és egy másik ismerős családnál volt egy-egy műve, a többit is fölkutattam. Kínkeserves volt ezeket lefényképezni a rendelkezésemre álló technikával, nem is sikerült rendesen. Szóval megírtam ezt az írást, de tovább nem jutottam. Most néhány évvel ezelőtt, amikor itthon megrendezték a nagy Hantai kiállítást, egy kolléganőm megtalálta ezt a régi tanulmányomat, és azt mondta, hogy be szeretné tenni a Hantai kiállítás katalógusába. Örültem, hogy valaki egyáltalán emlékezett még rá, és büszke vagyok, hogy bekerült a katalógusba. A Martyn írásomra most hirtelen nem emlékszem, valószínűleg volt egy kiállítása. Akkoriban abban a szerencsés helyzetben voltam – még a Közgazdasági Egyetemen tanítottam –, hogy a Kritika és az Új Írás kért tőlem kiállítás-, illetve könyvismertetéseket. Gondolom, akkor, a ’70-es években apámnak akartak kedvezni, gesztusnak szánták, hogy a lánya írjon a lapba. Több írásom jelent meg ott, sokat tanultam belőle.

Hát éppen a Kritikában, az 1978-as év 9. számában tetszett írni a Martyn Ferenc életmű kiállításról egy nem is olyan kis terjedelmű tanulmányt.

Igen. Akkoriban az Új Írásban Juhász Ferenc is közölt tőlem, nagyon előzékenyen. Szerette apámat, igazából apámnak köszönhettem a felém irányuló figyelmet. Nagyon sok szeretetet kaptam – talán érdemtelenül – azoktól, akik apámat becsülték. Persze megvolt ennek a másik, sötét oldala is apám ellenségeitől. Voltak kellemetlen élményeim is.

illyes-gyula-kozmutza-flora

Beszélhetünk az édesanyjáról is?

Anyám nagyon jó eszű, kiváló képességű és magas erkölcsiségű asszony volt, élete mottója a segítségadás volt. Elvégezte a bölcsész karon a magyar-német és francia szakot, doktorált is. Már egyetemistaként publikált könyvismertetéseket, de hiányérzet volt benne, és amikor végzős bölcsészként találkozott a gyógypedagógiával, felismerte, hogy ezt a pályát szeretné választani, életének úgy látja értelmét, ha tud másokon segíteni. Ezután végezte el a gyógypedagógiai főiskolát, majd Szondi Lipót mellé került, aki a Gyógypedagógiai Kórtani Laboratóriumot vezette. Szondi megbízta a tanítványait tesztek fölvételével, mert akkor, a harmincas évek közepén dolgozta ki a híres Szondi-tesztet. Ebben a munkában segítette anyám, más kollégákkal együtt. Többek között azt is kívánta elemezni, hogy milyen képet mutat egy kiemelkedő művészi tehetség személyiségtesztje, miben tér el az átlagostól. Anyám Rorschach-teszteket vett föl, azt nem tudom, hogy a Szondi-tesztek akkor már készen voltak-e. Szondi ösztönkutatásáról nem tudok szakszerűen beszélni. Elmélete az volt, hogy öröklött, velünk született ösztönök irányítják az életünket, illetve a választásainkat. Az embernek szabad választása van az életben, de azt az ösztöneinek a struktúrája erősen meghatározza. Ennek az elméletnek az alapján dolgozta ki a tesztjét. A teszt maga arcképekből áll, több sorozatból, és az arcképek közül a teszt alanyának, a vizsgált személynek ki kell választania két rokonszenves és két ellenszenves arcot. Magát a vizsgálatot aztán tízszer, vagy többször is megismétlik. Kiértékelése során kialakul egy ösztöndinamikai vonal, amiből megállapítható, mire hajlamos az adott személy. Például bizonyos, tudatalatti ösztönökkel rendelkezők hajlanak arra, hogy bizonyos foglalkozásokat válasszanak maguknak, tehát az ösztönkészletünk determinálja a választásainkat. Hogy nagyon durván érzékeltessem, jó esetben tűzoltó lesz valakiből, rossz esetben piromániás gyújtogató. Szondi szerint velünk született és magunkban hordozott ösztöneink vezetik a párválasztásunkat, a szakma választásunkat, sorsunkat befolyásoló tényezőket, betegségeinket, sőt még a halálunkat is. Anyám tudomásom szerint teszt kiértékeléseket nem végzett. Később, amikor már mindez engem is érdekelt, kérdezgettem, hogyan kell kiértékelni a teszteket, azt is elmondta, hogy jobbnak tartották, hogy más vegye fel és más értékelje ki a teszteket. Szondi később Svájcban véglegesítette sorsanalízis elméletét, ösztöndiagnosztikai vizsgálati eredményeit több tudományos kötetben megjelentette. Anyám – az én fiatalkoromban – aki ismerős csak belépett a lakásunkba, mindenkit leültetett, hogy fölvegye vele vagy a Rorschach-, de később inkább csak a Szondi-tesztet. Ez a hatvanas évek közepéig így volt. Rákosi Mátyás egyszer volt nálunk, azt hiszem, 1947-ben, anyám kihasználva az alkalmat, fölvett vele egy Rorschach-tesztet. Nagyon érdekes az eredménye, amelyet dr. Bagdy Emőke pszichológus kiértékelésének köszönhetünk. A fölvétel után több mint negyven évvel elemezte ki, anélkül, hogy tudta volna, kinek a tesztjéről van szó. Félelmetesen benne van Rákosi egyénisége. Meg is jelentette Pünkösti Árpád, azt hiszem, a Népszabadságban. Anyám a későbbiekben a hozzánk járó összes költőről, íróról vett föl Szondi-tesztet, saját munkatársairól, barátnőiről, de még az én barátnőimről is sok-sok tesztlap van. József Attilával nem Szondi-, hanem Rorschach-tesztet készített. Azt ketten értékelték ki, Bagdy Emőke és Láng Iringó pszichológusok. Később pedig anyámnak egy volt tanítványa, Udvardy József is. Bagdy professzor asszony szintén nagyon érdekes, József Attilára nagyon jellemző tanulmányban közölte saját elemzését (Bagdy Emőke, Túl a hallgatag határon, József Attila Rorschach-tesztjének kiértékelése). Ma megoszlanak a vélemények a Szondi-tesztről. Van, aki kultúrtörténeti érdekességnek, van, aki hasznos diagnosztikai kiegészítő eszköznek tartja. Szondi a nyolcvanas években a legismertebb művészek tesztjeit elkérte anyámtól, de már nagyon idős volt, nem foglalkozott vele.

illyes-gyula

Édesanyja nemcsak Illyés Gyula munkássága, hanem József Attila költészete által is bekerült a világirodalomba. Milyen természete volt mint nőnek, mint anyának, mint elhivatott gyógypedagógusnak?

Csöndes, visszahúzódó természet volt. Ez azért különösen érdekes, mert hallatlanul dinamikus személyiség volt. Nagy munkabírását és kiemelkedő teljesítményeit szerintem visszafogott és a munkára fordított energiájának köszönhette. Apám volt az életének a tengelye. Apám nem írt írógéppel. Házasságuk után rendszeresen anyám gépelte le apám kéziratait, tehát jól ismerte apám írásait, életük során ott volt vele minden fontos eseményen, valódi szellemi társa volt. Anyám nagyon keveset aludt. Az írógépet este kivitte a konyhába, még most is a fülemben van a billentyűk kattogása, ahogy éjszakákba nyúlóan gépeli apám kéziratait. Emellett ellátta a főiskolai munkáját. Pszichológiát tanított, és a már említett Szondi alapította lélektani laboratóriumnak lett a vezetője. Ide, a Gyógypedagógiai főiskola keretében működő, vizsgáló, orientáló és kutató intézetbe hozták be a fogyatékkal élő gyerekeket. A munkatársakkal teszteket vettek föl, orvosi vizsgálatokat végeztek, és elbeszélgettek a szülőkkel, felvették az anamnézist. Mindezek alapján megállapították a fogyatékosság súlyosságát, természetét, majd iránymutatást adtak a szülőknek a lehetőségekről, teendőkről, intézeti fölvételt kezdeményeztek, otthoni fejlesztési tanácsokat adtak. Fontos és hasznos, gyakorlati segítséget. Anyám elve az volt, hogy a fogyatékkal élőkről a születésüktől a haláluk pillanatáig gondoskodni kell. Anyám nagyon jó munkatársi közösséget épített ki. Fontosnak tartották, hogy a fogyatékkal élőknek az iskolából kikerülve legyenek lehetőségeik, és a társadalom teremtsen olyan munkahelyeket, ahol elfogadják ezeket a gyerekeket, illetve fiatal felnőtteket, ahol figyelnek rájuk, és ahol ők is érzik, hogy hasznos tagjai a társadalomnak, jó esetben el tudják magukat tartani. Anyámnak a fogyatékkel élők számára egy életre szóló programja volt, de nem tudta minden célját elérni. Nem elméleti, hanem inkább gyakorlati, építkező ember volt, de a munkatársaival közösen írt gyógypedagógiai-lélektani tankönyve ma is érvényes, és azt hiszem, használják az egyetemen. A magánéletében azonban apám erőteljes, domináns egyénisége mellett a háttérben maradt. Bárhova mentek, a tekintetek apámra szegeződtek, ha megszólalt, minden fül apámat hallgatta, mellette anyám csöndesen visszahúzódott. És vigyázott apámra, aki nagyon érzékeny idegzetű, sérülékeny ember volt.

Beszéljünk a szülei két fontos üzenetéről: „Nem szabad egyedül maradni” és „Ne nyugodj bele rosszba, semmibe”.

Önmagukért beszélnek ezek a mondatok. Elemi jog a magányhoz való jog, de közösségben élünk, szükségünk van a közösségre, tehát nemcsak közösségi jogaink, hanem kötelességeink is vannak. A közösségi érzésből származó kötelességeket apám nemcsak érezte, hanem tett is értük. Említettem, mennyire bántották a társadalmi igazságtalanságok, vagy a határon túl élő magyarok jogfosztásai, semmi ilyen rosszba nem tudott belenyugodni. Élete végéig próbálta írói eszközökkel felhívni rájuk a figyelmet. A kötelességekre, amelyeket vállalnia kell annak, aki érzi a közösség előnyöket adó erejét.

illyes-gyula

Mi a legfontosabb, amit a szülei példája nyújtott Önnek?

Talán az, hogy örömömet lelem a munkában. Szeretek dolgozni. Akár a kertben, akár a számítógép előtt. Örököltem a szüleim érzékenységét, indulatosságát. Anyámban is sok volt a visszafojtott indulat. Hatalmas lelkierejével tudott harcolni saját indulatai ellen és az élet nagy igazságtalanságai ellen is. Az, hogy vannak, akik betegnek, fogyatékosnak születnek, őbelőle a segíteni vágyás olyan erős indulatát váltotta ki, amely egész életének irányt adott. Bennem ekkora lelki erő sosem volt, pedig szerette volna, ha én is gyógypedagógusnak megyek. Anyám a családunk minden nő tagját meg akarta győzni, hogy csak gyógypedagógusnak érdemes lenni, és végül elég sokan, unokatestvéreim is, egy barátnőm is, beiratkozott, el is végezték a főiskolát, és gyógypedagógusként működtek, működnek. Én ezt nem tudtam megtenni. És – akárcsak a szüleimnek – nekem is nagy vigasz és öröm a gyermekeim és az unokáim léte, sok erőt merítek belőle.

Édesapjával vagy édesanyjával volt közelebbi a kapcsolata?

Anyámmal többet voltam együtt, sokkal többet beszélgettünk. Apámat inkább csak hallgattam, társaságban is, otthon is. Amikor családi hármasban voltunk, akkor is apám vitte a szót, de hát remek humora volt, ha jó kedve volt, sokszor megnevettetett bennünket, amikor például rímben kezdett el beszélni. Anyám nevelése a sok beszélgetés révén erősebb volt, de apám nevelési példái maradandóbbak, mert megrázóbbak voltak. Csak egy példa: már nagyobbacska voltam a hatvanas években, és természetesen elégedetlen mindazzal, ami akkor itt Magyarországon folyt. És ennek kifejezést is adtam családi körben. Apám mindig türelmesen meghallgatta mások véleményét, most is így volt. Hallgatott, hallgatott engem, aztán egyszer csak azt mondta: gondold el, hogy mi volna a sorsod, ha Budapesttől ötszáz kilométerre keletre születtél volna, magyarnak. Tudtam, hogy Budapesttől Kolozsvár van nagyjából olyan távolságra, és azt is, hogyan élnek ott a magyarok. Akkor elhallgattam. Ez volt apám válasza a lázadozó fiatalnak. Válaszában benne volt az, hogy mi itt élünk, mert ezt vállaltuk, éljünk tehát úgy, hogy ebben lássuk meg a jót. Nem elfogadni, hanem lehetőségként élni vele. Mindezt megértettem, és azóta sem felejtettem el.

Köszönöm a beszélgetést!

Dr. Sós Csaba

2021.02.01