289

One… two… and you know what to do!

Ma Rainey: A blues nagyasszonya – filmkritika

ma-rainey-a-blues-nagyasszonya-film

Fülledt, csendes éjszaka. Két fiatal fekete csörtetése veri fel a sötét erdőt. Lihegve, lélekszakadva átrohannak vízen, bokron, miközben a közelből kutyaugatás rémiszt, majd fáklyák fénye vetül rájuk. Georgiában vagyunk, 1927-ben! Mélabús blues harsan…

…és a két „menekülő” megkönnyebbülten áll be a csak feketék alkotta sorba, hogy némi aprót lecsengetve beléphessenek a sátor-szentélybe, ahol a blues mamája, Ma Rainey kezd bele az éjszakánál is fülledtebb koncertjébe… Ezzel az ötletesen félrevezető nyitánnyal kezd a leányzóként Gertrude Pridgett néven anyakönyvezett énekesnő nevét viselő film, amelynek érdekessége, hogy nem életrajzot látunk, hiszen éppen a címszereplő – és persze black bottom-ja – az, aki viszonylag keveset látható a képernyőn…

ma-rainey-a-blues-nagyasszonya-film

Nem sokkal a nagy gazdasági világválság előtt tömegével várták a fekete munkaerőt a fellendülő iparú északra, így Chicagóba is. A tömegek által felvirágoztatott város új lehetőséget biztosított nemcsak a munkásoknak, hanem az őket szórakoztató zenészeknek, énekeseknek is. Az egyébként koncertező, makacs, öntudatos Ma Rainey (a Kerítésekért Oscart érdemlő Viola Davis) is így érkezik a városba, hogy pár fős együttesével felvegye legújabb albuma zenei anyagát.

A hölgy szokásához híven késik, úgyhogy mi addig is megismerkedhetünk az egymást folytonosan ugrató zenészeivel. A vezető Cutlerrel (Colman Domingo Fear the Walking Dead, Eufória), a nyugodt Toledóval (Glynn TurmanDrót, Gátlástalanok és számtalan más sorozat), a vicces Slow Draggel (Michael Potts A törvény nevében, Mutassatok egy hőst!) és a lelkes, forrófejű, a zenei világot megváltó terveket szövögető fiatal Levee-vel (Chadwick Boseman, a Fekete Párduc utolsó szerepe). A négy zenész levonul a stúdió alagsorában kialakított, lepukkant kis szobába, hogy a felvétel előtt még egyszer végigpróbálják a bluesmama kiválasztott számait. Beszélgetésük, viccelődésük, muzsikálásuk azonban nem várt fordulatokat hoz – amiket csak tovább erősít és bonyolít majd Ma megérkezése is…

ma-rainey-a-blues-nagyasszonya-film

A Ma Rainey a Pulitzer-díjas színpadi szerző, August Wilson darabját veszi alapul, a film ennek megfelelően egy pár szereplőt mozgató, néhány helyszínen játszódó igazi kamaradarab. A blues és afro-amerikai témákban már járatos rendező, George C. Wolfe (Lackawanna Blues, Henrietta Lacks örök élete) levezet minket egy dohos kis helyiségbe, hogy némi érzelmes zenével ismerkedjünk, ám odalent egy elsőre láthatatlannak hitt világot tár elénk. A kezdő jelenet ugyan félrevezetett, ám a fekete valóság fájdalma, szomorúsága a zene dallamaira előkúszik, és remek párbeszédek, monológok során ismerhetjük meg az egyes szereplők – legfőképpen Levee és Ma – életét, életfelfogását, a fehérek és feketék ellentétét.

A színészek remekelnek, a kisebb szerepekben játszók is telitalálatnak bizonyulnak, ám Viola Davis és Chadwick Boseman első osztályú játéka a többieket is felülmúlja. Davis kiválóan hozza a nehéz természetű, de nem ok nélkül akaratos, sokszor lekezelő és flegma, de mindvégig következetes Ma „A fehérek nem értik a blues-t. Hallgatják, de nem értik, hogyan születik!” Rainey figuráját. Számára a késés, az átható, letaglózó pillantás vagy a Coca Cola-rendeléshez való ragaszkodás, a fehér menedzser, Irvin (Jeremy Shamos) alázása, ugráltatása nem csupán a sztárallűr egy formája, de a büszkeség, az ellenállás, a bosszú egyfajta megnyilvánulása is.

ma-rainey-a-blues-nagyasszonya-film

De még ez a játék is háttérbe szorul a fiatalon távozott Boseman legutolsó alakításának köszönhetően. A betegsége miatt már jócskán lefogyott színész alakításában a nagyszájú, önfejű Levee nem csupán többre hivatott, nagy célokért hajtó zenész, hanem – drága és számára sokat jelentő sárga cipőjével együtt – egy jelkép is. Míg a karakán Ma a maga keménységével, rendíthetetlenségével nem változik, addig a sorsa ellenére még mindig lelkes és a tűz által hajtott Levee az, aki az érzelmi hullámvasút minden lejtőjét és emelkedőjét végigjárja.

Az egyébként erős közepes Fekete Párduc annak idején a politikai korrektség jegyében kapott legjobb film Oscar-jelölést: összetett, talán tudatosan is hattyúdalának szánt alakításával Chadwick Boseman most ezt – sajnos, posztumusz – saját jogán is megérdemelné!

Alonzomosely
Forrás: hetediksor.hu

2021.01.31