A történetet egyes szám első személyben beszéli el egy Roy Opgard nevű autószerelő, aki egy Os nevű kis falu egyetlen benzinkútját vezeti. A férfi a falutól nem messze található tanyáján, magányosan éli csendes, majdhogynem eseménytelen életét. Nyugalmából hosszú ideje nem látott, több évig az Egyesült Államokban és Kanadában élő öccse, Carl hazaérkezése billenti ki. Testvére ráadásul másodmagával – Barbadosról származó feleségével, Shannonnal –, valamint egy merész ötlettel érkezik, amely a falu és környéke életét gyökeresen megváltoztathatja: egy magashegyi welnesshotel építését tervezi, amelyhez egy szokatlan gazdasági társulás keretében a falu lakóit igyekszik megnyerni befektetőként. Roy-nak vannak fenntartásai az ötlettel kapcsolatban, Carlnak azonban sikerül maga mellé állítania az emberek többséget, akik a maguk részéről a környék turistaforgalmának fellendülését várják a projekttől.

Az előkészítés, majd az építkezés körül bőven akad kihívás, ezek viszont egy idő után eltörpülnek amellett, hogy Carl jelenléte milyen hatással van a falu néhány lakójának, illetve Roy-nak az életére. Előbukkannak a köztudatban már rég eltemetett ügyek, köztük a fiúk szüleinek évekkel korábbi tragikus halála, valamint a helyi rendőr eltűnése – a két eset között akkoriban alig pár nap telt el. Az ügyeket a falu jelenlegi rendőre – az egykor eltűnt rendőr fia – elszántan igyekszik napirenden tartani és megoldani, az ő szimatolása pedig további mély sebeket tép fel az Opgard családban.

Roy, aki már fiatal korában megszokta, hogy a sármos és nőcsábász, emiatt pedig nemegyszer bajba keveredő öccse után néha neki kell rendet tennie – többnyire fizikai erejét használva –, most is ösztönszerűen próbálja védelmezni testvérét a kellemetlen helyzetekben. Az egymástól távol töltött idő azonban mindkettőjükben nyomokat hagyott, és ez, illetve Shannon jelenléte – akivel az idősebb fiú szinte már az első pillanattól kezdve túlzott mértékben szimpatizál – kikezdi a köztük lévő kapcsolat alapjait. Amikor úgy tűnik, hogy Carl már egyedül is boldogul a projekttel, Roy elfogadja főnökei felkérését, és elvállalja egy távolabbi benzinkút vezetését, hogy minél messzebb kerüljön a számára egyre nyomasztóbb környezettől. A múlt elől azonban nem tud elmenekülni sem ő, sem Carl, és eljön az a pillanat, amikor mérlegre kell tenniük eddigi életüket, egymás iránti lojalitásukat, és fel kell mérniük, mennyit bírnak el az egykor elszakíthatatlannak tűnő testvéri kötelékek.

A birodalom hangulatában, stílusában és terjedelmében egyaránt magán viseli a szerző eddigi életművének legfőbb jellegzetességeit. Én ezt legegyértelműbben a főszereplő karakterében vélem felfedezni: Roy Opgard egész jól illeszkedik abba a sémába, ami Nesbø eddigi bűnügyi regényeinek főhőseit – elsősorban Harry Hole-t, de nem csak őt – meghatározza. Ennek a karaktertípusnak az egyik védjegye a magány, a szinte természetes létállapotuknak számító egyedüllét, valamint az állhatatosság, amelynek köszönhetően az általuk helyesnek gondolt cél érdekében bármire hajlandóak. Ők azok a tipikus antihősök, akik alapvetően a jó oldalon állnak, és mindaddig a világ legcsendesebb és legvisszahúzódóbb, senkit sem bántó emberei, amíg más személyek vagy a körülmények arra nem kényszerítik őket, hogy rosszfiúkká váljanak. A regényben minden adott ahhoz, hogy Roy karakterének fent említett kontrasztjai kibontakozhassanak. Egyfelől ott van az események helyszíne, a főúttól távolabb eső, forgalmasnak nemigen nevezhető falu, a maga jellegzetes figuráival, a mindenki mindenkit ismer érzéssel – ami a valóságban csak egy felületes, inkább pletykaszintű, de azért nyomokban az igazság fontos részleteit magában hordozó tudás egymásról –, és az ehhez viszonyítva még elszigeteltebb hegyvidéki tanya, ami Roy számára biztosítja a magány megnyugtató biztonságát. Másfelől ott vannak a múlt sötét titkai, amelyek csak fokozatosan bukkannak felszínre, és válnak olyanokká, mint egy tóba dobott kő után előtörő, egyre nagyobbá és nagyobbá szélesedő, lassan mindent elsöprő hullámfodrok. Ebben a kettősségben vergődik mindvégig, szinte öntudatlanul buggyannak ki belőle a szavak, amelyek egyre súlyosabb dolgokról szólnak.

Jo Nesbø A birodalomban nagyon tudatosan adagolja a feszültséget, és a tőle megszokott módon néha bedob egy-egy váratlan csavart, eseményt, hogy felrázza az olvasót. A kizárólag egyes szám első személyű történetvezetés e tekintetben némi korlátot jelent, hiszen mindvégig Roy szemszögéből követi az eseményeket – a múltbéli visszaemlékezések is az ő szűrőjén keresztül történnek –, és nem nagyon van lehetőség újabb és újabb mellékszálakat nyitni. Ennek persze előnye is van az olvasó szempontjából, hiszen az események átélésének egy sokkal bensőségesebb dimenziójára ad lehetőséget, mint az egyes szám harmadik személyű elbeszélés, ráadásul a történet is feszesebb, mint amikor összekuszálódó cselekményszálak közül kell kihámozni a fontos információkat.

Akik a Harry Hole-sorozat tizenkét kötetét olvasták, azok számára Nesbø nagyon sok újdonsággal már nem tud szolgálni, amikor a bűn és a bűnelkövetés indítékai és módozatai, vagy az emberi lélek árnyoldalai kerülnek terítékre. Itt viszont az egyes szám első személyű narrátori nézőpont és az elkövetett tetteknek a maguk lecsupaszított, nyers valójukban történő ábrázolásának az összefonódása mégis képes valami mást (is) nyújtani, mint amit tőle megszokhattunk. Mesterien játszik az olvasóval, és azzal, ahogyan Roy vall ezekről a súlyos tettekről – amelyek egy részénél Carl és ő az áldozatok, másik részénél viszont az ő vállukat nyomja a bűn terhe –, valószínűleg nem kis zavarodottságot kelt azokban, akik csak feketén vagy fehéren képesek látni a világot. Ezt a zavart egy zseniálisan kegyetlen végkifejletben sikerül kiteljesítenie – az ekkor érzett tehetetlenségünkben döbbenünk rá, hogy a közvetlenebb nézőpont ellenére mennyire kívülállók vagyunk ebben a történetben.

Hogy a fenti – alapvetően pozitív – benyomásaim ellenére miért nem sorolom a könyvet a kedvenc Nesbø-regényeim közé? Mert ott volt hiányérzetem, ahol általában Nesbø esetében nem szokott lenni: a történetnél. Azt már megszoktam, hogy néha túlírja a regényeit vagy hogy túlságosan is hatásvadász egy-egy jelenetben, mint ahogy azt is, hogy sokszor túl nagy teret enged a fantáziájának. Itt viszont nem ezekkel van bajom, hanem a történet életszerűségével: többször is előfordult olvasás közben, hogy elképzeltem az adott jelenetet, élethelyzetet, és valahogy nem mindig éreztem ezeket elég hitelesnek, hihetőnek. Nyilván egy fikciós regénynél – különösen a thriller műfajából – nem ez a legfőbb elvárás, de a norvég szerző már számtalanszor bizonyította, hogy ezen a téren is képes megfelelni egy magasra tett mércének. A birodalom alapvetően egy jól sikerült Nesbø-regény, amit nem csak rajongónknak érdemes elolvasni; mindazonáltal bennem maradt némi hiányérzet – nem először a szerző regényeinek olvasása közben –, bár az is lehet, hogy ez csak egy túl szigorú ellensúlyozása az íróval szembeni egyébként pozitív előítéleteimnek.

 A Harry Hole-sorozaton kívül legelső Nesbø-regény a 2008-ban megjelent Fejvadászok, az utolsó a 2018-ban megjelent Macbeth volt.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com