127

In memoriam Kim Ki-duk: Lopakodó lelkek

Ahogy én láttam 3. rész – Szilvási Krisztián írása

bin-jip-original-poster

2020. december 11-én, 59 éves korában meghalt a kétezres évek egyik legmeghatározóbb ázsiai filmrendezője, Kim Ki-duk. A dél-koreai „mester” munkásságát egyéni és sokszor „nyers” látásmód és kivitelezés jellemezte, filmjei rendszeresen sikerrel szerepeltek fesztiválokon. Sorozatomban négy – Magyarországon talán kevésbé ismert – alkotásával emlékezem rá.

Kim Ki-duk nálunk is legnépszerűbb filmje a 2003-as Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz, amely mondanivalójával és megvalósításával mindent elmond az életről, így összességében mintegy szintézisnek is tekinthető. Ám mi tekintsünk egy kicsit a direktor univerzumának szöveti mélységeibe: Ki-duk 2004-es drámája, a Lopakodó lelkek (eredeti címén Bin-jip) legalább annyira nem szerelmes film, mint amennyire annak látszik. Mese csakis a beavatottak számára, igazi lopakodó lélekjárás olyan földtől elemelt gondolatokkal, mint a dimenziók átjárhatósága vagy a kiegészítő másik eszménye. És szerencsére csak enyhén manipulatív.

Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom – ezzel az egyértelmű üzenettel zárul Kim Ki-duk korántsem egyrétegű filmje. A Lopakodó lelkek ugyanis furcsa szerelmes film. De egyáltalán szerelmes film-e? Két ember (egy férfi és egy nő) rendhagyó története, vagy valami ennél sokkal több (hogy stílszerű legyek: ennél sokkal emelkedettebb)? Mert amikor már szépen irányba állna a sztori és a vele törvényszerű atmoszféra, akkor hirtelen fordít a film. Nem is egyszer, többször. Ettől aztán az a rosszul eső érzés fészkeli be magát a gondolatainkba, hogy Ki-duk túl nagyot akart markolni, ehhez viszont kicsi volt a tenyere. De vajon igaz-e ez így? Vajon nem csak arról van szó, hogy bennem (és mindenki másban) máshogy (és mindenki másban máshogy és máshogy) él az a téma, amely a földtől elemelt dimenziók átjárhatóságát állítja a középpontba? Ebből kiindulva nem a Lopakodó lelkek nem egységes, hanem maga a téma, és saját képlékeny meggyőződésünk. A film pedig csak annyira nem egységes, mint ez a kérdéskör. Hogy akkor miben maradjunk? Abban, hogy lehetetlen az általánosítás, noha a film témája éppen az egyénin emelkedik felül azzal, hogy szereplői bárkire kicserélhetők.

A Lopakodó lelkek története nagyon helyesen csak cseppet manipulatív. Viszont kell is ahhoz Kim Ki-duk mesterkedése, hogy a sokrétű téma a lehető legegyértelműbben jelenjen meg a vásznon. Nem arról van szó, hogy a dél-koreai rendező át akarja verni a nézőt, esetleg ne adj Isten, megkérdőjelezi átlagos értelmi- és érzelmi képességeit! Hanem arról, hogy a dimenziók átjárhatósága, a lélek-test születésünk óta imprinting belénk égett szimbiózisa, vagy az engem kiegészítő másik eszménye olyan kényes (értsd: személyiségtől függő, sajátos meggyőződéssel bíró) területek, amelyekre nem létezik általános képlet. Ugyanis ahány ház, annyi „vallás”. Ki-duk egyértelműségre törése pedig nem a szó szerinti kétségtelenséget jelenti (hogy akkor most mit is látunk valójában a vásznon), hanem a téma világos beazonosíthatóságát. Ezért él olyan szimbolikus technikai megoldásokkal, mint a többször is üveg mögüli nézőpont, vagy a főhősök egymás felé történő némasága – amely, bevallom, engem a végén már nagyon idegesített. Egyébként a Lopakodó lelkek némafilmszerű attitűdje az, amely annak ellenére, hogy igenis beszédes, szerintem kissé más irányba viszi el a történetet. Nemcsak megfoghatatlanná teszi (amely ugyan – mivel a „lélek” áll a középpontban – indokolt), hanem teljesen elidegenítővé is.

Másrészről persze teljesen tudatosan tartja távol Ki-duk a nézőt a történettől. Igaz – vallom –, mi isszuk meg a levét, mert engem például totálisan érdektelenül hagyott Tae-Suk és Sun-Hwa személyes sorsa. Engem a téma érdekelt, és a rendező célja is az volt (pontosabban szerintem az lehetett), hogy az azonosulás szándékoltan csökkentett lehetőségével azt hangsúlyozza, a főhősök bárki(k)re kicserélhetők. Ezért mondtam, hogy bár a téma konkrétumában lehetetlen az általánosítás, a „veled is megtörténhet, hiszen te is ilyen vagy”-sugallat egyértelműen az absztrakció egyfajta formája. Ezt erősíti a film börtönben elhangzó kulcsmondata is: „El akarsz tűnni az egész világ elől?”. A szabadságnak az az atmoszférája pedig, amely belengi az egész filmet, pont azon kulisszák között lép át a kézzelfogható dimenzió határán, amely a valóságban mindent jelent, csak autonómiát nem (a börtön és jól látható, vastag rácsai). Ez a Lopakodó lelkek egyetlen érzelmi és fogalmi ütközőpontja, hiszen sem a törvényszegések, sem a véletlen baleset okozta gyilkosság(?), sem pedig a házasságtörés (lehetősége) nem jelentenek végleges drámaiságot. Kim Ki-duk filmje – ahogyan az eddig leírtakból látszik – telítve van ellentmondásokkal, ugyanakkor tartózkodik a feloldhatatlanságoktól.

A Lopakodó lelkek lassú tempója erősen kedvezne a viszonyok tökéletes és kimerítő ábrázolásának, ám ez nem történik meg! Ezért mondom én azt, hogy nagyon vigyázzunk a „szerelmesfilm” félreérthetően aggató jelzőjével. Ami ugyanis szerintem Tae-Suk és Sun-Hwa között zajlik, nem nevezhető kirobbanó érzelemnek. Ők ketten nem emberileg szerelmesek egymásba, hanem a már vázolt fogalmak (elvi) síkján. Ezért nem szólnak egymáshoz, ezért nem néznek (hosszan) egymásra, ezért érnek oly kevésszer egymáshoz. Mivel csupán a lelkük lép kapcsolatba a másikkal, nem pedig a test-lélek egysége. S mivel a film végére Tae-Suk teljesen lélekké is lesz, Sun-Hwa, a fiú szellemét maga mellett tudva, végre képessé válik élni ebben a világban is. A Lopakodó lelkek valóban csendes mozi, ahol a lényeges gondolatok, benyomások és meggyőződések nem feltétlenül a csak matériát látó szemeink előtt zajlanak. Kim Ki-duk filmje azonban (részemről) helyenként az első bekezdésben vázoltak ellenére sem ügyel az egységre (atmoszféra, ritmus). Ám Tae-Suk (Hee Jae) remekül megrajzolt attitűdje szerencsére alkalmas arra, hogy Sun-Hwa (Seung-yeon Lee) konstans szépségével a „háta mögött” bebizonyítsa, a másik dimenzió közelebb van, mint azt hitetlen elmével gondolnánk. S ha mindez mégis elfogadhatatlan, próbáljunk egyszer érzelmeinkkel a hátunk mögé lesni.

Szilvási Krisztián

Az In memoriam Kim Ki-duk sorozat korábbi részei:
1. Rosszfiú (Nabbeun namja)
2. Az irgalmas lány

2021.01.25