118

Kis vakarózás-történet


vas-kaparo

A „vakarás, vakarózás” kifejezés elég titokzatos nyelvünkben. Eredete nem tisztázott. Írott formában elsőként Szent Ferenc legendájában fordul elő, a XIV. század második felében írt Jókai kódexben. A „vakar” szót tartalmazó szövegrész azonban nem a Fiorettiből származik, és a bájos Szent Ferenc legendákkal ellentétben meglehetősen horrorisztikus históriát mesél el.

Mégpedig azt, hogy egy ferences testvér, aki kételkedett a rendalapító sebeinek létezésében, nem tudta elviselni, hogy a Poverello egyik, a kolostor refektóriumában elhelyezett képén a stigmákat ábrázolta a festő. Amikor senki se látta, először megpróbálta a sebeket letörölni, majd kivakarni, végül késsel esett a képnek, aminek hatására a kódexben olvasható legenda szerint „eleven vér” kezdett „kiszármazni” a festményből. A vakarás hagyományosan seregnyi kézműves tevékenység része a bőr kikészítésétől a teknővájásig vagy a kenyérsütésig. Teljesen természetes dolog a lovak, disznók, tehenek hátának vagy oldalának vakarása is.

borvakaro

Bőrvakaró (Hajdúsági Múzeum CC BY-NC-ND)

Más a helyzet az emberi vakarózással. Különböző korok és kultúrák eltérően ítélték és ítélik meg ezt a tevékenységet. A tetű, bolha, rüh általános elterjedtsége idején az illemszabályok kevésbé szigorúan tiltották a vakarózást. A rómaiaknál a nyilvános fürdőkben a vakarózás a tisztálkodás része volt. A jómódúak rabszolgákkal végeztették el ezt a tevékenységet. Állítólag Hadrianus császár, amikor egy nyilvános fürdőben észrevett egy idős veteránt, aki hátát a falnak vetve dörgölte, odalépett hozzá, és megkérdezte, mit csinál. „Nincs jobb lovászom, aki megvakarna” – válaszolta a kiszolgált katona. A császár elnevette magát, és megjutalmazta a katonát, hogy legyen szolgája, aki a hátát vakargatja fürdés előtt. A rómaiak egyébként célszerszámot is alkalmaztak – amint azt Petronius a Satyriconban leírja. A vakarókra leginkább olyankor volt szükség, amikor az atlétikai bajnokságon a beolajozott testű versenyzők bőrére vastagon ráragadt a küzdőtér pora.

marhavakaro

Marhavakaró (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

A középkori illemtanok már gyakran elítélték a társaságban történő vakarózást. A XIII-XIV. században élt dominikánus szerzetes, Bonvesin da la Riva nemcsak az itáliai „épületes” irodalom jeles képviselője és Dante előfutára volt, hanem írt egy illemtankönyvet is Az udvari étkezés ötven szabálya címen. Ebben helyteleníti az asztalnál való vakarózást, még ha azzal a szándékkal történik is, hogy az érintettek eltávolítsanak bőrükről különféle kellemetlen koszokat. Nem tartja megfelelő viselkedésnek azt sem, ha valaki az asztalnál az orrába vagy a fülébe nyúlkál, vagy a hajára teszi a kezét, mint ahogyan az abroszba való orrfújást vagy az orr ruhaujjba való törlését sem.

sebastian-munster-cosmographei

Feltűnően illetlenül vakaródzó fiatal nő Sebastian Münster Cosmographei című, 1550-ben, Baselben megjelent könyvében (Magyar Ferences Könyvtár)

Az orrfújás azonban még a XV. században is döntően a tenyérbe történt, és amikor a zsebkendő lassanként elterjedt, új illemszabályok kapcsolódtak a használatához: például neveletlenséggé vált, ha a kendőhasználó társaságban hosszasan és érdeklődéssel nézegetni kezdte a vászondarab tartalmát. A XVII-XVIII. század európai parókadivata megteremtette a diszkrét, eszközzel történő vakarózás szokását is: a hatalmasra tornyozott rizsporos női parókák alatt ugyanis sokszor nagy mennyiségű tetű és bolha élt, és az elviselhetetlen viszketést a parókába szúrt hosszú, kötőtűszerű eszközökkel csillapították. A versailles-i etikett úgy tartotta, hogy elefántcsont- és arany parókavakarókkal nem illetlenség a fejvakarás.

hortus-sanitatis

Tetűgyérítés a középkorban. Hortus sanitatis, Strassburg, 1507. (Gyöngyösi Ferences Könyvtár)

Persze az Európától távoli kultúrák közül sok nem ismerte a vakarózásra vonatkozó illemtani tiltásokat. Az 1773-ban, Velencében megjelent Generale de viaggi per mare, et per terra című útleírás a haiti szokások részletezésekor említi a házasság ceremóniáját. Ez a XVIII. században még úgy zajlott a karib-tengeri szigeten, hogy a házasulandó férfi az apjával meglátogatta a leendő feleség, illetve meny családját. A szülői háznál pipázgatás közben megtörtént a lánykérés. Ha azonban a leánynak nem volt szimpatikus a jövendőbeli, ki kellett állnia egy furcsa próbát: szükséges volt hálnia az ellenszenves férfival, aki – egyebek mellett – egész éjszaka vakargatta, cirógatta remélt jövendőbelijét. Ha még ettől se jött meg a nő kedve a házasodáshoz, akkor elváltak útjaik, de, mint az utazó megjegyzi, az ilyesmi nagyon ritka volt. A XVIII. században általánosan már nálunk is a faragatlanság, parasztos viselkedés vonása lett a vakarózás. Faludi Ferenc Az erdő című versében egy neveletlen, ébredező faun kifejezetten megvetendő és gusztustalan szokásaként jeleníti meg: „Ásit Faunus és nyujtózik / Rut torháját kiveti, / Gubás testén vakaródzik, / Csufos álmát neveti.” A XIX-XX. században a vakarózás már annyira kiszorult a hazai illetlenkedési szokások köréből, hogy általában még az illemtankönyvek sem részletezték, mennyire visszatetsző. Még a piarista Tihanyi Tibor diákok számára írt 1938-as illemtankönyve sem feltételezi, hogy szükség lenne szót vesztegetni a vakarózásra. Pedig a köpködésre vagy az öklendezésre vonatkozó tilalmakat azért megemlítette, ahogyan azt is, hogy hosszú nadrágot csak felsős korban illik viselni a diákoknak.

tabori-levelezolap

Háborús propaganda (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)

A vakarózás az elmúlt kétszáz évben inkább csak betegségek kapcsán merült fel, bolha és rüh miatt, mint azon az 1917-es tábori levelezőlapon, ahol egy vakarózó orosz katona látható. 1907-ben a nagy himlőoltás kampányának idején a maradi oltásellenesek megbetegedései kapcsán tréfálkoztak a vakarózáson. Sassy Attila Aiglon álnéven írt versében így gúnyolódott: „– Uraim, de viszketek. / Uraim, most mit tegyek. / Érzem vakarózni kell. / Fel! Vakarózásra fel. / De mit szól majd a világ. / Hogyha vakarózni lát. / Rosszat gondol. Biztosan. / Pedig nem vagyok olyan…” Azután a II. világháború egészségügyi problémái miatt lett a vakaródzás a hétköznapok része. Szomorú kor volt ez, amikor a pusztítások újból visszahozták a sok száz évvel korábbi állapotokat. Ennek a szörnyű időszaknak az emlékét örökíti meg Keleti Márton Hattyúdal című filmjében a Márkus László énekelte, Romhányitól származó Bolha-twist. „Valahol valami viszket, / ropok egy ropogós twistet. / Ugye ti bolondnak hisztek. / Gügye a bolha-twist.

Gügye, mint a vakaródzás.

Címlapkép: Vas kaparó (Hajdúsági Múzeum CC BY-NC-ND)

Fáy Zoltán
Forrás: forumhungaricum.hu

2021.01.24