A második Szolnoknál vívott összecsapás fényes diadala elhalványítja az elsőt, pedig sok szempontból ez nem indokolt. Perczel Mór 1848. december 30-án Mórnál katasztrofális vereséget szenvedett, elsősorban saját elővigyázatlanságának és rossz csatatérválasztásának következtében. Hadtestét gyakorlatilag teljesen szétverte egy kisebb létszámú császári erő, benne Ottinger Ferenc vezérőrnagy lovasdandárja. A vereség után Perczel Budapest felé hátrált, amely elé a Győr felől visszavonuló Görgei Artúr tábornok vezette fősereg is beérkezett az 1849-es év elején. Itt január 2-án tábornoki haditanács döntött az új stratégiáról. A haditerv szerint Görgei csapatokat adott át Perczelnek, majd Vácon át – ahol kiadta nevezetes váci nyilatkozatát – a bányavárosok biztosítására és Lipótvár felmentésére vonult. Perczel feladata megerősített hadtestével pedig a szabadságharc új fővárosa, Debrecen biztosítása lett, lassan hátrálva a Tisza folyó felé Szolnok irányába, elszállítva minden hadianyagot az ellenség elől.

Perczel Mór január 5-én hagyta el a kiürített fővárost, 10-én Cegléden át csapataival elérte Szolnokot, majd a kormány megrökönyödésére tovább folytatta a visszavonulást Debrecen felé, holott igazából nem üldözte senki. Az a veszély fenyegetett, hogy indokolatlan hátrálásával az ellenséget gyakorlatilag ráhúzza a hajdúsági városra, ahol a kormány és az országgyűlés még be sem rendezkedett igazán. Pedig ereje már nem volt csekély. Kossuth még decemberben megkezdte egy tartalék hadtest szervezését Répásy Mihály tábornok vezetésével, amelynél ugyan sok volt a kiképzetlen és felszereletlen egység, de a harcra már alkalmasabbakat Perczel rendelkezésére bocsátotta. Január közepére így utóbbinak közel 18 ezer honvéd állt rendelkezésére 66 ágyúval. Végül a kormány erélyes felszólítására Perczel megállt, s úgy döntött, rajta fog ütni a közben Szolnokot megszálló osztrák csoporton, amely túlságosan elszakadt a támogatástól, s egymagában állt.

Az osztrák főparancsnok ugyanis azt gondolta Budapest elfoglalása után, hogy a háborút voltaképpen megnyerte, s már csak a magukat megadó magyarok hódolatát kell majd fogadnia. Egyedül Görgei hadtestének mozdulata érdekelte, mivel képtelen volt rájönni annak tényleges céljára, s csapatainak egy erős hadtestével azt követte nyomon, egyéb részeit pedig kisebb feladatokra különítette el. Így éppen fő támadási irányára, Debrecen felé nem maradt elég katonája. Ez szarvashibának bizonyult, mert ha bátrabb, nem igazán lett volna erő, amely ellenáll neki akkoriban. Szolnokra mindössze egy lovasdandárját küldte előre Jellačić hadtestéből. A sors különös fintora folytán Szolnokot éppen az az Ottinger-lovasdandár védte Perczel ellen január 22-én, amely olyan csúfosan elbánt Mórnál vele, így a magyar tábornoknak lehetősége nyílt megbosszulni a korábbi fiaskót. A Sopronban született „osztrák” tábornoknak a 6. (Wallmoden) és 7. (Hardegg) vértesezredek, valamint az 1. hatfontos lovasüteg és a 17. röppentyűüteg (korabeli rakétafegyver) állt rendelkezésére. Ez ténylegesen a csatában 10 lovasszázadot kb. 1200 fővel és 200 tüzért jelentett 6 löveggel, valamint 3 rakétavető állvánnyal. A dandár Jellačić bán hadtestéhez tartozott, melynek részei mögötte Cegléden foglaltak állást. A horvát bán az utolsó pillanatban elindított némi erősítést Ottingerhez, de azok már nem érkeztek be Szolnokra a 22-i összecsapás előtt.

Az erőviszonyok mellett Szolnok terepadottságai is a magyaroknak kedveztek, mivel a Tisza és a Zagyva szinte körbeölelik a várost délről, keletről és északról, a kemény téli fagyban (1848-49 tele igen hideg volt, sokszor mínusz 15-25 fokokkal) a folyók befagytak, így nem képeztek akadályt a támadók számára. Ez lehetővé tehette, hogy a folyókon északról és délről átkelve Ottinger csapatait elvágják a Budapest felé való visszavonulástól, s csapdába ejtsék. Ottinger azonban nem véletlenül volt az egyik legügyesebb osztrák lovassági parancsnok. Izolált helyzetét érzékelve állandóan erősítést sürgetett, ám hiába ostromolta felettesét, Windischgrätz a helyreállított vasúti vonal ellenére nem küldött neki gyalogságot, amely amúgy alkalmasabb lett volna Szolnok védelmére. Ottinger ezért előkészületeket tett arra, hogy túlerejű támadás esetén visszavonulhasson.

Perczel hadteste több oszlopban közelítette meg január 22-én a várost. Hertelendy Miklós őrnagy dandára indított támadást a Tisza keleti oldala felől a városnál a folyón átvezető híd elfoglalására, míg Kazinczy Lajos alezredes (Kazinczy Ferenc fia) vezette az északról a Zagyván át előrenyomuló bekerítő oszlopot. Perczel Mór testvére, Miklós a tartalékot irányította, amely valamivel délebbre kelt át a Tiszán. Sajnos Kazinczy dandára a sűrű ködben eltévedt, így Hertelendy első rohamát a császári tüzérség visszaverte, és közben Ottinger híreket kapott a magyar megkerülő oszlopokról. Ennek hatására tüzérségi összecsapásokat követően a császári dandárparancsnok elkezdte kivonni csapatait a városból, s visszavonult Abony és Cegléd irányába. Perczel január 25-én Ceglédnél is összecsapott az osztrákokkal (a képen), majd hamarosan lemondott hadtestének vezetéséről, miután összeveszett az új fővezérnek Kossuth által importált Henryk Dembinskivel.

Ez az első szolnoki ütközet nem volt véres, az osztrák dandár pár tucat embert veszített halottakban, foglyokban és sebesültekben, míg Perczel vesztesége 7 honvéd (4 halott, 3 sebesült) és 7 ló volt. Ugyanakkor a siker jelentősége ennél lényegesen nagyobbnak bizonyult. A magyar tábornokok január 2-án kialakított haditerve jó volt, az amúgy sem túl magabiztos Windischgrätzet a csapatok megosztása láthatóan összezavarta, s Perczel januári támadása tovább növelte a bizonytalanságát. A szolnoki vereség hírére a Görgeit a bányavárosokban üldöző hadtestének zömét Windischgrätz visszarendelte a fővárosba, lényegesen megkönnyítve a magyar hadvezér visszavonulását a Vág völgyében. Ráadásul az osztrák vezér bizonytalanságában Budapest környékén tétlenül várakozott főerőivel másfél hónapon keresztül, s csak februárban indított újabb támadást – amely a kápolnai csatában kulminálódott ‒, de gondolkodását akkor is meghatározta, hogy a magyar főerők valószínűleg Szolnoknál állnak, ami nem volt igaz.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Bp.: Zrínyi, 2004; Hermann Róbert: A honvesztéstől a honmentésig. Perczel Mór téli hadjárata, 1848. december 14.-1849. január 27. Bp.: Line Design, 2015.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.