69

Cormac McCarthy: A gyümölcskertész

Könyvkritika

cormac-mccarthy-a-gyumolcskertesz

A gyümölcskertész Cormac McCarthy legelső regénye, amellyel a szerző 1966-ban elnyerte a William Faulkner Alapítvány elsőregényesnek járó díját. Nem véletlenül. Igényesen megkomponált szöveg és erőteljes ábrázolásmód jellemzi, McCarthy-rajongóknak kötelező darab. Mindenki más óvatosan közelítsen hozzá, megtörténhet, hogy csalódást okoz.

A gyümölcskertészben nem a történet a fontos; tulajdonképpen nincs is szó szerinti történet, legalábbis nem olyan, mint amire általában számíthatunk. A dolgok inkább csak úgy megtörténnek a szereplőkkel; a regény figurái nem azért elevenednek meg a könyv lapjain, hogy a végére befejezzenek valamit, ők inkább csak eszközök egy olyan irodalmi alkotásban, amely több, többnyire nehezen értelmezhető jelentést vagy üzenetet hordoz. Ilyen a könyv nyitójelenete, egy szűk oldalnyi, dőlt betűvel szedett szöveg, amelyben favágók fűrészelik egy öreg szilfa törzsét, de nem bírnak vele, mert a kovácsoltvas kerítés egy eleme „belenőtt a fába”. A favágók egyébként nem szerepelnek a könyvben, de ez a jelenet egy villanásnyi időre visszaköszön az utolsó oldalon: az egyik szereplő egy régi temetőt látogat meg, és azt látja, hogy „a munkások már elmentek, hátrahagyták fűrészporukat és faforgácsukat”. Nehéz megmondani, hogy mit jelent ez az allegorikus kép, és napoknak vagy heteknek kell eltelni, hogy az olvasó megeméssze a regényt, hogy valamilyen jelentést találjon a számtalan ilyen metaforának. Nincs rá garancia, hogy a végén az általunk feltételezett jelentés az igazi, ez is a regény szépségéhez tesz hozzá.

A regény cselekménye az 1930-as években, a szesztilalom idején játszódik Tennessee hegyvidékén, egy félreeső, gyéren lakott településen és annak környékén, bár a pontos helyszínre és az időpontra csak találgatni lehet az elhullajtott utalások nyomán. Az egyik főszereplő egy John Wesley nevű fiatal fiú, aki az édesanyjával él, meglehetősen nehéz körülmények között. A fiú csapdákat állít pézsmapockoknak és nyestnek, a bundájukból próbál némi pénzre szert tenni. Egy napon szemtanúja lesz, amint Marion Sylder, egy helyi szeszcsempész a jeges patakba csúszik egy rakomány whiskey-vel. John segít Syldernek kimászni a roncsból, a fiatal törvényen kívüli csempész pedig egy kutyakölyökkel hálálja meg a segítséget, és később megtanítja Johnt a csapdaállítás fortélyaira is. Kettejük között az idő elteltével egyféle baráti viszony alakul ki. A félárva John nem tudja, hogy Sylder a néhai apja gyilkosa, ahogy Sylder sem tudja, hogy az az ember, akit egykor megfojtott, John apja volt. Sylder a férfit stopposként vette fel az országút szélén, az meg egy adott pillanatban teljesen váratlanul és minden látszólagos ok nélkül rátámadt, ő pedig a dulakodás közepette – majdhogynem önvédelemből – megölte. Sylder a hullát egy elhagyatott gyümölcsösben található permetezőszeres gödörbe dobta, amelyet a címbéli kertész, a vén Ather Ownby talált meg, de nem szólt róla senkinek, csak letakarta egy ággal, hogy ne látszódjon. Az öreg magányosan és a természettel teljes összhangban él egy régi kunyhóban, a hegyek lábánál, a lepusztult gyümölcsös mellett, és néha mesél Johnnak meg a többi helyi fiúnak a régi időkről meg az őket körülvevő természetről. Az a fajta figura, aki a hidat jelenti múlt és jövő között, önkéntelenül is egyféle tudást hivatott átadni az ifjú generációnak, vagy legalábbis azoknak, akik hajlandóak meghallani. Ownby nem tudja, hogy a hulla, amelyet évek óta őriz a gödörben, John apja, ahogy azt sem tudja, hogy Sylder ölte meg. Amikor a patakba csúszott csempészáru ügyében a helyi rendőrök meg akarják látogatni Ownby-t, hogy megkérdezzék, látott-e bármi gyanúsat a környéken, az öreg a puskájával fogadja őket. Amikor erősítéssel térnek vissza, tűzpárbaj tör ki a két fél között, és Ownby is a szeszcsempészek után nyomozó rendőrök gyanúsítottjává válik.

A történetvezetés többnyire lineáris, bár néhol vannak olyan részek, amelyek múltbéli eseményeket elevenítenek fel. Ezek nem kerültek külön fejezetekbe, csupán dőlt betűvel vannak szedve, egyébként eléggé összefolynak a szöveg többi részével. A történetvezetés egyébként sem a megszokott. Inkább csak plasztikus pillanatképeket kapunk, és időnként nagyot ugrunk térben és időben is, egyazon fejezeten belül, a hiányzó részeket pedig nekünk kell kitölteni. Hogy még bonyolultabb legyen, a szerző egy-egy ilyen ugrás/váltás után néha oldalakon át csak egy személyes névmással hivatkozik a szereplőjére (mint „ő”), figyelem és idő kell, amíg rájövünk, hogy most éppen kiről ír. Hab a tortán, hogy a fejezeteket nem jelölte semmilyen számozással, egyszerűen csak új oldalon folytatódik a regény. Ezek után gondolom, jó hír, hogy az első regényében még használt központozást (igen, A gyümölcskertészben, McCarthy későbbi regényeivel ellentétben, vannak vesszők), de a párbeszédeket nem jelölte, azok egybefolynak a szöveg többi részével.

A fenti mondatok után jogosan tevődik fel a kérdés, hogy mindezek ellenére miért ajánlom elolvasásra A gyümölcskertészt. Az egyik válaszom az, hogy McCarthy gyönyörűen és érzékletesen ír, legyen szó bármiről. Azok a legkifejezőbb részek, amelyekben Ownby a szereplő, na meg a természet. Ha a mélységes csendben szakadó hóesésről ír, szinte látni a mozdulatlan, néma, behavazott tájat, és szinte hallani azt a csendet, ami megüli a hegyeket. Ha a hegygerincről lezúduló viharról ír, halljuk a völgyek fölött visszhangzó égzengést, a háztetőt verő esőt, a saját bőrünkön érezzük Ownby vizes ruháját. Noha akkor is választékosan fogalmaz, amikor nem a természetet festi meg, mégis feltűnő a kettő közötti különbség. Az embert érintő folyamatokról ugyanilyen leheletfinoman ír. Lehet, hogy az egymásba tekeredő vas és szilfa azt szimbolizálja, ahogyan az illegális tevékenységet űző Sylder és az ő világa szinte észrevétlenül fonódik egybe az ártatlan John életével? Vagy azt, amint az iparosodás ellehetetleníti az egyszerű, vidéki embereket? A rothadó, elhagyatott gyümölcsös és a múltba révedő kertész, az egyetlen olyan ember a vidéken, aki még emlékszik arra, hogy voltak pumák is a hegyekben, mind összecseng ezzel.

Noha azt írtam, hogy McCarthy szépen ír, arra felhívnám a figyelmet, hogy a könyvet mindezek ellenére nem ajánlom melankolikus, depresszióra hajlamos embereknek. Igaz, hogy a tájleírásai gyönyörűek, de összességében a depresszív jelzők dominálnak. Ha valami fehér, az McCarthy-nál halottfehér, a szürke pedig csontszürke. A vakolat mállik, az ablaktábla csupasz, az ablak pókhálós és pusztán egy szürke négyzet a sötétségben, az alkonyat pedig ezüstszürke kietlenség. Az olvasónak legtöbbször az elmúlás jut eszébe, és hát reményért sem ezt a könyvet fogja felütni, ha egy találó idézetet keres. Mégis úgy gondolom, hogy a McCarthy rajongók kellemes olvasmányélményként könyvelik el. Bár ez a szerző első regénye, minden megvan benne, amitől McCarthy-t szeretjük.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2021.01.21