Kialakult művészetére két műfajcsoport volt hatással: egyrészt a blues és a jazz (Judy Garland, Janis Joplin, Miles Davis, Duke Ellington, Stan Getz, George Gershwin), másrészt pedig a latin zene befolyása (Caetano Veloso). Gardot magánéletében a buddhizmus tanításait követi, makrobiotikus étrenden él, valamint humanitárius tevékenységet folytat, ahol sűrűn hangoztatja a zene terapikus előnyeit. Korábban egy amerikai egyetemen zeneterápiás program kidolgozásában is részt vállalt.

Melody zenei képzése korán megkezdődött: 9 évesen zongorázni tanult, hogy 16 éves korára már bárokban játsszon. Aztán 2003-ban szinte végzetes balesetet szenvedett, amikor kerékpározás közben elgázolta egy autó. Egy évet kellett kórházban töltenie súlyos fej- és gerincsérülésekkel. Itt tanult meg gitározni és dalokat írni, amelyből egy rövid kis album született (Some Lessons: The Bedroom Sessions, 2005). Ez volt aztán a kezdőlökés, amely miatt végül 2008-ban megjelenhetett első nagylemeze, a Worrisome Heart, melyet 2009-ben – immár Larry Klein producerrel – a Melody-t valódi sztárrá növelő My One and Only Thrill című korong követett. A harmadik albumra aztán pontosan 3 évet kellett várni, a The Absence világszerte 2012-ben került a boltokba. (Azóta két újabb nagylemez látott napvilágot tőle: Currency of Man – 2015; Sunset in the Blue – 2020)

2010 nyarán Melody Gardot a marokkói Marrákesbe utazott, és a sivatagba tett éjszakai kirándulása után arra jutott, hogy „oly sok nyelv és oly sok kultúra létezik, a zene szelleme mégis mennyire hasonló az egész világon”. Ez a mondat pedig tökéletesen jellemzi a The Absence egész albumát, amely Melody szerzeményei mellett a gitáros-zeneszerző Heitor Pereira együttműködésével alakult 11 olyan dallá, amely Gardot egyéves világjáró tapasztalatainak a zenébe foglalt betetőzése. Ezért olyannyira színes ez a dallamos utazás, amely Marokkó sivatagától Brazília partjaiig, a tangótól a szambáig terjed John Leftwich basszusgitárossal, Paulihno DaCosta ütőhangszeressel, valamint Jim Kelter és Peter Erskine dobosokkal kiegészülve.

A zenei sokszínűségre példa az első dal, a meleg tónusú bossa nova Mira, amelyhez klipet is forgattak Rio de Janeiro utcáin és sikátoraiban, vagy éppen a Lisboa, ahol már a cím is jelzi a portugál zenei dallamokat, amelyeket Melody rögzített a főváros utcáin. A So We Meet Again My Heartache-en tisztán érződik Gershwin előkelő eleganciája, a Goodbye a tangóra íródott benyomásokat szólaltatja meg, míg az Amalia poros sivatagi blues. Ez utóbbi jelent meg az első single-n, amely Pereira és Phil Roy közös szerzeménye, akárcsak a Se Voce Me Ama, ahol Pereira szintén énekel és gitározik. Heitor Pereirának, az elismert zeneszerzőnek – aki korábban Stinggel és Seallel is dolgozott együtt – amúgy is sokat köszön(het) Melody: „Ez egy gyönyörű kapcsolat. Szükségem volt egy partnerre, egy munkatársra, egy igazi zsenire. Valakire, aki elég őrült ahhoz, hogy megértse, milyen komolyan gondolom, amikor például azt mondom, hogy egy pálmalevélen és egy hullámlécen akarok játszani.” S hogy a dolog végül mennyire is működött, arra maga a The Absence a legjobb bizonyíték.

Szilvási Krisztián