Gondoljunk csak a Tökéletes katonára, a Csillagkapura, A függetlenség napjára, a Godzillára, később pedig a Holnaputánra, a 2012-re vagy A függetlenség napja: Feltámadásra. 2011-ben aztán, feledvén gyökeri (zsigeri) beállítódását, előrukkolt nekünk a Shakespeare-rejtélyt feldolgozó Anonymus-szal. Mielőtt azonban leszednénk róla a keresztvizet (vagy éppen felvarrnánk rá a skarlát betűt), a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy 2000-ben már ledirigálta A hazafi című amerikai eposzt, amely 3 Oscar-díj jelölést is kapott, illetve 2019-ben a midwayi csatát is mozivászonra robbantotta (Midway).

John Orloff azonban már sokkal inkább benne van a buliban, mint Emmerich, már ami a történelmet, a hitelességet, vagy éppen a hipotéziseket illeti. Az amerikai forgatókönyvíró ráaggatott védjegyként ugyanis úgy jellemezhető, mint a komplex, összetett történetek széles műfaji spektrumon mozgó adaptálója. Szóval Orloff-fal kapcsolatban – aki Az elit alakulat című tévésorozattal elmélyedt a 2. világháború történelmében, Az őrzők legendájával az animációs fantasy vidékén kóborolt, a Hatalmas szívvel pedig Daniel Pearl terroristák által meggyilkolt újságíró történetét dolgozta fel – mindenképpen hiteles nyitottság feltételezhető egy olyan történet iránt, amelynek hipotetikus csontjain az 1700-as évek vége óta irodalomtudósok és -történészek ülnek tort. A kulturális összeesküvés-elmélet központi magja a következő: vajon ténylegesen William Shakespeare személye áll-e az angol drámaíró-fejedelem szerzeményei mögött, avagy a drámákat, komédiákat és tragédiákat igazából más szerzők keze (szellemi) munkái dicsérik, mint például Francis Bacon, Christopher Marlowe, vagy mondjuk Edward de Vere, Oxford grófja?

Az Anonymus forgatókönyve – amely pont arra alapoz, hogy Shakespeare személyét csupán felbérelte a valódi szerző, hogy mögéje bújhasson – tulajdonképpen már 1998-ban készen volt, ám akkoriban az Oscar-esővel jutalmazott Szerelmes Shakespeare című kosztümös drámai románc volt terítéken, így Orloff jegelni volt kénytelen a sztorit, amelyre csak 2005-ben figyeltek fel (újra), méghozzá éppen Roland Emmerich. Az amerikaivá lett német rendező magáévá tette a projektet, saját pénzéből kezdte meg és vitte végig a finanszírozását. A történetben szereplő, egyes kronológiai csúsztatásokért Orloff hideget-meleget egyaránt kapott. Felrótták neki például, hogy a filmbéli események idején Christopher Marlowe már jócskán halott volt, holott karaktere szerepel a moziban, ám Orloff szándékoltan hagyta figyelmen kívül a történelmi tényeket, hogy Shakespeare előtt tisztelegvén nyomatékosítsa az írózseni világirodalmi és történelmi szerepét.

Az elkészült film végül 2011. szeptember 11-én debütált a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, összességében pedig vegyes kritikai fogadtatásban részesült. A főbb szerepeket Rhys Ifans (Edward de Vere), Vanessa Redgrave (I. Erzsébet királynő) és David Thewlis (William Cecil) alakították, míg Shakespeare-t magát az addig jobbára ismeretlen angol Rafe Spall jelenítette meg. A 2012-es Oscar-jelölés ellenére (legjobb kosztüm) az Anonymus elkerülte a magyar moziforgalmazást. A 30 millió dolláros költségvetés töredéke térült csak meg eddig a jegypénztáraknál, de hogy Roland Emmerich édesgyermekévé fogadott produkciója az anyagiakon túl végül megérte-e a szellemi és művészeti befektetést, azt igazán csak a nézők tudják eldönteni.

Szilvási Krisztián