A Bahorka Társulat Pletykázó asszonyok (Fonó, 2020) anyagával a minden korosztálynak szóló mese megformálásban érdekelt – és össze is jött nekik. Persze, így vénülve, számomra már fel sem merül a jó lemezek beosztása korosztályoknak szóló fakkokba, sőt, annak örülök csak igazán, ha erről el is feledkezhetek. Például ha mesét hallok: bucskázok egy jót, legalább gondolatban, és ha a derekam nem is gyógyul meg azonmód, a kedvem annál inkább. A három asszony, azaz a három elbűvölő énekesnő, jelesül Balogh Melinda (őt a Napkerék című szólólemeze okán tárgyaltuk ki tavaly), Horváth Sára (népzenén nevelkedett, majd Ninajazz néven gründolt bandát) és Kaszai Lili (őt például a Besh o droM énekesnőjeként ismerhetjük) sok évnyi közös munka és koncertezés után népzenész barátokra bízta az album zenei megvalósítást; Ifj. Csoóri Sándor „Sündi” pedig brácsás és tamburás közreműködése mellett zenei rendezőként segített a végső formálásban. Ez az örömteli és szellemes – még egyszer: valamennyi évjáratnak szóló – meselemez ízes nyelviséget, forgószéltempót, meglepetésszerű váltásokat, táncos pörgést, és úgy egyáltalán, a tán sosem volt és természet közeli (főleg falusi) közösségek életvitelének élményét kínálja. Persze nincs itt semmi hagyományerőltetés, igazából mi sem áll távolabb tőlük, mint bármiféle görcsölés. Úgy cikáznak szabadon az energiákban és tobzódnak tetőtől talpig a legkülönbözőbb népdalokban és népzenékben, hogy gyakorlatilag nem bírok ráunni; egyrészt nem kívánatos kikászálódni ebből a lakható és minden búbánatot feloldó, varázslatosan bájos miliőből, másrészt előáll egy késztetés: valahogyan egészében kéne befogadni, hogy megmaradjon ez a teljességélmény, ami váratlanul előállt a lemezt hallgatva.

Magyar és balkáni népzenék és népdalok, mesék, valamint némi jazz és Weöres Sándor versek a hosszan érlelt műsor nevesíthető elemei, albumként pedig a négy évszak felvonásaira van dramatizálva, tavasszal kezdve. De ez ugye – ahogy a legjobb lemezeknél megszokhattuk már – csak az ötlet és vezérfonal, a lényeg viszont egészen más: olyan életminőség beemelése tempósan mátrixba hajló világunkba, ami segít újra és újra embernek érezni magunkat, és emlékeztet arra az egyszerű tényre, hogy mi is a természet gyermekei vagyunk. És tényleg: elsősorban a gyermeki énünk újrafelfedezésére van szükségünk, hogy a puszta létezés legkülönbözőbb örömeit megélhessük. Nem túlzok, órákig nem tudtam kivenni ezt a parádés lemezt a lejátszóból már első alkalommal sem. (Bár tudom, hogy ma már még albumokat is online felületeken hallgatnak legtöbben, de Szentimrey Zsófi remek borítógrafikáival és az ő rajzaival illusztrált mesekártyákkal telepakolt tok miatt is érdemes az eredeti CD-t beszerezni.)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Régóta jól el vagyunk eresztve különböző balkáni/délszláv muzsikákat kifogástalanul feldolgozó bandákkal, a nagy öregektől (Besh o droM, Cimbaliband) a friss hangokig (Babra), és bizony ebből a felhozatalból kell kitűnnie annak, aki új lemezzel áll elő. A táncházazás eleve más tészta, mint a klasszikus zenekaralapítási metódus, rendes körülmények közt az ifjú népzenészek a szakma kitanulásával már párhuzamosan beleszoknak a közegbe, húzzák itt-ott, bandákat alkotnak, és mire mondjuk lemezképesek lesznek, vagyis összejön egy összegző pillanat az addigiakból, éretté is válnak rá. Egy album persze minden színtéren egy-egy korszak lezárása, sőt, egy új nyitánya is lehet. A mohácsi Poklade tagsága a helyi Tamburaiskolában kezdte, a mesterektől elsajátított sokac, bunyevác, bosnyák, horvát, szerb és makedón zenei alapismeretek szépen összeértek egységes zenei nyelvvé. Debütálásuk úgymond mohácsi zenét tartalmazott, mivel azonban tudjuk, hogy Mohács a tamburazene fellegvára (ahol egykoron 13 kocsmában 13 tamburazenekar szórakoztatta a nagyérdeműt), így vissza is utalhatunk az előbb vázolt keresztmetszetre. A tízéves múlttal rendelkező zenekar az új lemezzel (Balkántransz ‒ Fonó, 2020) természetesen szintet lépett, azaz eljutott oda, ami már komoly kiadót, így szélesebb közönséget kívánt meg. Ez a nívó pedig az, ahol a hallgatót nem kell, hogy érdekelje sem technikai részlet, sem műfaji és tájegységi kérdés, csak a várható élmény. Például van-e benne igazi húzás, ha már ott a Balkán a címben, mennyire süt belőle a tűz, a halottat is megtáncoltató elementáris hév, és megtörténhetik-e a szintén címbe foglalt transz? Szóval nagy a vállalás, de nem húzom az időt, ennek a két vendéggel együtt kilenc zenészt felvonultató bandának összejött. Pont az, amitől életre tud kelni a muzsika: az ellenállhatatlan húzás, a lüktető grúv, a szív húrjain csúszkáló dallamok, az elnyújtott énekmelódiák, a drámai belassulások – melyek közben persze mindenki azt várja, hogy újra berobbanjon az egész, és elsodorja az összes hétköznapi korlátot. Én mondjuk imádom, amikor az ilyen belassulás végsőkig van feszítve, mert gyakran éppen ilyenkor történnek az igazi csodák. Ez a hangulatiság és életérzés, ami főleg a sűrűre hangolt délszláv zene ismérve, tehát nemcsak értő kezeket igényel, hanem szívbéli bátorságot és valódi megéléseket, vagy legalábbis erős beleérzőkészséget.

A Poklade lemeze jelenidejű történés. Magával visz, és olyan utazást kínál, amely közben lehetőség van szemlélődni éppúgy, mint bulizni, kinyílt új világokra csodálkozni, és még magunkba fordulni is, amikor éppenséggel dráma van. Igazából néha nehéz elhinni, hogy fiatalok csinálják, a masszív zenei szövetek, a magukba rántó örvények és az énekhangok egészen másról tanúskodnak: nyilvánvaló, hogy az évek mennyiségénél fontosabbak a beléjük töltött lelki minőségek. A Poklade lemezéről tehát kijelenthetjük: balkáni és transz is.

Cserepes Károly a hetvenes évektől, azaz a kultikus Vízöntő óta benne van a folkéletben, valójában azonban évtizedektől fogva szólómunkái a legjelentősebbek. Jó ideje egyébként kizárólag azokkal szöszmötöl. Nos, én is így tennék, ha ennyire értenék hozzá, ugyanis Cserepes egészen specifikus módon nyúl az autentikus zenékhez: olyan mintákat válogat, amiket jól tud egymással harmóniába hozni, vagyis afféle ruhát húz rájuk, ami alatt egy testté és lélekké forrnak. Digitális felépítményeiben az eredeti felvételeket nem változtatja meg semennyire, mert a kölcsönhatás a lényeg, így remixeiben egy új minőségű egymásra ébredésben talál magára az összes alkotóelem. Ne gondoljunk a digitális, a remix és egyéb ilyen modernitások okán sem a populáris ethno-technók összelapátolt és giccses new age szörnyeire, de ne is valami agyonelektronizált sivárságra, éppen hogy életszerűségük, barátságosságuk és frissességük révén lesznek Cserepes elektronikus-népzenés utazásai igazán különlegesek.

Legutóbb mobilokkal rögzített városi gyerekszelfikből vágott össze aprólékos munkával egy albumnyit, előtte pedig 2016-os lemezén román, magyar, cigány, zsidó és szász folklór volt a kiindulási alap. Jelen album szempontjából ezt a 2016-ost tekinthetjük előképnek az életműből – mármint nem elsősorban alkotó-technikai aspektusból (mert az a gyerekhangokból készült anyagon is ugyanaz volt), hanem tartalmi értelemben. A Cserepes Remix néven most kijött és The Big Slalom (Fonó, 2020) címre hallgató lemez egy nagy ívű Kárpát-medencei barangolás, amelyben igazi gyökereink feltárására került sor. És a négy évvel korábbi lemeznél is tényleg nagyobb most a merítés. Stílusos a kezdés: Cserepes is a máramarosi hegyekből indul, ahol anno Bartók is belefogott népzenei kutatásaiba és gyűjtéseibe. Aztán szlovák népzene következik (Bartók is észlelte benne a megkerülhetetlen jelleget), az ukrajnai, nagyjából egyetlen dallamtípusra épülő hucul muzsika egészen szédítő, főleg Cserepes lüktetőre csavart tálalásában. Innen pedig déli irányba szeljük át hazánkat: a cigány folklór és az éttermi zene olyan mulatós trance-be fordul, hogy a fal adja a másikat, és még hátravan az utolsó harmad. A dunántúli terc igazi ambient röpülés, nagyban hajaz Cserepes Danubian Trances című 2003-as klasszisának világára. És már csak déli szomszédaink vannak hátra, a Vlasko kolo igazi délszláv sláger, bármelyik vonatkozó táncházban működőképes, az albumot záró görögös vlach muzsikával pedig úgy bukkanunk fel a mába, hogy az archaikus rétegeket is magunkkal hozzuk. Aztán velünk is maradnak: Cserepes zenéjének egyik legerősebb vonása ugyanis, hogy tényleg két világ polgáraként szólaltatja meg a kultúra mélyrétegeit. A libabőröztető ősi hangulatokat feszültségekkel tölti meg és robbanás közeli lefojtásokkal súlyozza, szaggatott ritmusai és dubos lüktetése pedig messze kerüli a populáris zónákat. Ezekben a nagylélegzetű, a modern elektronikus zenei trendektől fényévnyi dimenziókban zajló történésekben semmi olyat nem találunk, ami a szokásos frázisokat szajkózná, viszont egy csomó olyasmit fellelhetünk bennük, melyekre valóban szükségünk van: új ismereteket gyökereinkről, felkavaró és megindító lelki élményeket, az új kapcsolásokból fakadó gondolatokat és persze magával ragadóan friss muzsikát. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy a két évvel ezelőtti lemezével Cserepes mindent kiírt magából; körbeértek a dolgok, megtalálta gyermeki énjét, slussz-passz – de nem. Amit eddig az autentikus népzenékkel művelt több lemezen át, legyenek azok bár korszakos művek, ennek az újnak a fényében majdhogynem előhangnak mondhatók. A Nagy Szlalom egyértelműen és magasan az eddigi életmű koronája – további előrejelzésekbe bocsátkoznom pedig már nem lenne bölcs dolog.

A korábbi lemezértékelések folk (Azért még mindig az albumok…) és világzenei (Az élet kiteljesedése) „kategóriában”.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu