Egy aggasztó jelenségre, az ember természetpusztító tevékenységére hívja fel a figyelmet, amelyre egyébként egyre többen tesznek kísérletet. Nem egyszerű feladat. A regény egyik vissza-visszatérő gondolata, hogy „a világ legjobb érvei sem képesek megváltoztatni egy ember gondolkodását. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni.” Hát tessék, itt van egy!

Sőt, rögtön kilenc – hiszen a regény kilenc ember történetét meséli el, felettébb sajátos történetvezetés mentén. Közel kétszáz oldal után válik nyilvánvalóvá az olvasó számára, hogy regénnyel és nem novelláskötettel van dolga – addig ugyanis nyolc különálló sztori bontakozik ki előttünk, és egészen addig a pontig még csak utalás sincs arra, hogy ezek a jövőben valamilyen formában majd egymáshoz kapcsolódnak. Van olyan, amelyik a távoli múltban gyökerezik: Nicholas Hoel sztorija például, amelyik a 19. század derekán kezdődik, amikor a norvég származású Jørgen Hoel újdonsült menyasszonyával Brooklynból Iowába költözik, a zsebében hat gesztenyével. Ezeket elülteti a kunyhójuk körüli fátlan prérin, és a kisarjadt csemetékből egy megmarad egészen napjainkig, sok száz kilométerre a gesztenye saját termőterületétől, túlélve az amerikai gesztenyét megtizedelő gesztenyepenészt, a környék emblémájává, majd kuriózummá válva. John, Jørgen legidősebb fia kezdi el fotózni a fát, és a hagyományt az utódok is ápolják, minden hónapban ugyanazon a napon készül egy fotó a Hoel Gesztenyefáról. A nyitótörténet csupán 23 oldalas, de a szerző olyan erős, képszerű mondatokkal meséli el, hogy az az érzésünk, egy nagy ívű, több generáción átívelő családregényt olvasunk.

A történetek egészen különfélék, és nincs bennük közös vonás, kivéve a fát. Douglas Pavlicek rakodásvezetőként teljesít szolgálatot a légierőnél a vietnámi háború idején; amikor lelövik a gépét, az életét az menti meg, hogy egy fafojtó fügefára zuhan. Douglas attól a pillanattól egészen másképp tekint a fákra mint élőlényekre. Neelay Mehta indiai bevándorlók gyermekeként születik Kaliforniában; kiskorában leesik egy fáról, és az ütközés következtében deréktól lefelé megbénul, egy életre kerekesszékbe kerülve. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy ő legyen a világ egyik legjobb videójáték-fejlesztője. Az általa készített játékot, amely meghódítja a világot, a fák ihletik. Patricia Westerford dendrológus, aki a kutatásai során arra jön rá, hogy a fák képesek kommunikálni egymással, az eredményeit azonban a tudóstársadalom kineveti, Patricia szakmai száműzetésbe kényszerül. Évekkel később kiderül, hogy neki volt igaza. Olivia Vandergriff az egyetemisták felhőtlen életét éli, mígnem egy áramütés a klinikai halál állapotába löki; ekkor hallja először a hangokat: a fák szólnak hozzá, aminek következtében Oliviából megrögzött környezetvédő lesz.

Az első rész különálló történetei a második részben folytatódnak, és egymásba fonódnak. Olivia találkozik a Hoel család sarjával, Nicholasszal, és együtt indulnak a nyugati partvidék felé, hogy csatlakozzanak az erdőirtások ellen demonstráló önkéntesek csoportjához. Itt ismerkednek össze Douglas-szel és Mimivel, ők is a fák kivágása ellen tiltakoznak. Később Adam, a pszichológus hallgató is csatlakozik hozzájuk – előbb csak mint egyetemista, aki interjút készít az aktivistákkal, de aztán velük tart a tiltakozó megmozdulásokon is, és közösen vállalják a következményeit annak a tragikus végkimenetelű lépésnek, amelyre elszánják magukat.

Az Égig érő történet egy nagy ívű, sokrétű, sokszereplős, időben és térben is szerteágazó történet. A természetvédelemre, a fákra és az ember környezetpusztító tevékenységére hívja fel a figyelmet, de a regény gerincét képező cselekményt, amely a főszereplők némelyikét is összehozza, tulajdonképpen egy létező mozgalom ihlette, ez pedig az Earth Liberation Front. Powers meglehetősen különleges nézőpontból szemlélteti a radikális környezetvédő aktivistákat, hiszen a kormányzati szervek ezeket az embereket következetesen ökoterroristáknak nevezik, a tevékenységük pedig kimeríti a belföldi terrorizmus (domestic terrorism) fogalmát. Az átlagember feltehetően egyetért a természetvédők céljaival, de nem tud azonosulni a gyakran erőszakos, romboló cselekedeteikkel, és végső soron elítéli azokat. A szerző az aktivisták motivációját azonban egy teljesen más szemszögből mutatja be, a „terrorizmus” fogalma fel sem merül, sem a sorok között, sem az olvasóban. Egyszerűen nem tudunk terroristaként gondolni a főszereplőkre.

Richard Powers a könyvet szerkezetileg négy részre osztotta. Az első rész a Gyökerek címet kapta, a második a Törzs, a harmadik a Korona, a negyedik pedig a Magvak. A regény igazodik a struktúrához: az első részben a történet gyökerei vannak; időben és térben is különböző helyekről indulnak, mint egy fa gyökérzete, de van valami közös bennük. A második rész összehozza a szereplőket, mint egy törzs a gyökerekből felfelé törő életet. A harmadik rész a korona, ahol szétágazik minden, ami addig együtt tartott felfelé, a negyedik rész pedig a magvakat hivatott elhullatni, talán az olvasóban is. A kötet címe, majd az egyes részek címei, és ahogyan azok az oldalakra vannak nyomtatva (az első rész címe egy üres lap alján kapott helyet, a Törzs már feljebb van, és így tovább), mind azt az érzést erősítik az olvasóban, hogy itt valami olyan mentén sorakoznak fel a sztorik egymás után, amely túlmutat a történeteken. A fa mint élőlény iránt táplált érzelem.

Mindegyik rész néhány mottóval nyit, és egy rövid, képszerű jelenettel, amely valamelyik szereplőt örökíti meg egy pillanatban – kivéve az utolsó részt, ahol bő egy oldalon a Föld történetét kapjuk, egészen újszerűen. Ebből idézek: „Tegyük fel, hogy a Föld éjfélkor születik, és egy napig marad meg. […] Az anatómiai értelemben vett modern ember éjfél előtt négy perccel bukkan elő.” A negyedik rész ilyenszerű bevezetése is egy mag kell, hogy legyen, amelynek muszáj kicsíráznia bennünk, emberekben. Fel kell ismernünk, hogy mit üzen ez a regény.

Richard Powers zseniális tollforgató, és nagyon szépen ír. Nemcsak a cselekmény ragaszkodik a szerkezethez, a szöveg is igazodik a témához. Nagyon sok helyen használ olyan hasonlatokat vagy szóképeket, amelyek a fát juttatják eszünkbe; például: Douglas ír, a „szavai elágaznak, kirügyeznek, újból elágaznak”; „az értelem úgy múlik el [Patricia] életéből, mint ősszel a zöld szín a juharfáról”. A gyönyörűen megkomponált mondatok 600 oldalon át ejtik ámulatba az olvasót, legyen szó emberi érzésekről vagy a természetről: „Porhó szobrok halmai nyomják a nehéz ágakat, földig érő szoknyát alakítva belőlük.” (480. oldal) vagy: „a pénzügyi negyed fényei felváltják a nappalt. Tízmillió pont vibrál a leszálló alkonyban, ahogy egy áramkör logikai kapui dobják fel a megoldásokat egy nemzedékek óta készülő számításhoz.” (570. oldal)

Azon túl, hogy szépen ír, minden egyes mondata kinyilatkoztatással ér fel, és a mondanivalója olyan súlyos, hogy órákig, napokig tart megemészteni. Nehéz, hiszen rólunk szól, és a környezetünkkel kialakított kapcsolatunkról. Arról, hogy a 21. században oda jutottunk, hogy kizárólag az ember számít, és az emberi mohóság négymilliárd esztendős evolúciós folyamatnak vet gátat, hogy a bolygó legnagyobb részét „soros művelésű veteménnyé” alakítsa egyetlen faj védelmében és táplálására. Persze minden hiába, nincsenek elég jó érvek ahhoz, hogy az ember gondolkodását megváltoztassák. Ezt csakis egy jó történettel lehet elérni. Az Égig érő történet ilyen.

Richard Powers 1957-ben született az Illinois állambeli Evanstonban. Az egyetemen előbb fizikát kezdett tanulni, de aztán váltott, és angol irodalomból diplomázott. Írói munkásságát 1985-ben kezdte. 1993-as regényét, az Operation Wandering Soul címűt jelölték a Nemzeti Könyvdíjra; 1999-ben a Gain című regényével elnyerte a legjobb történelmi regényért járó James Fenimore Cooper Díjat. A 2006-os The Echo Makerrel Nemzeti Könyvdíjat nyert, és jelölték a Pulitzer-díjra is. Az Égig érő történet a tizenkettedik regénye, 2019-ben irodalmi Pulitzer-díjat kapott érte. Magyarul ez az első könyv tőle – remélem, hogy nem az utolsó.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com