Maga a diótörő a 17. században mágikus csodaszernek számított Németországban, amit karácsonykor ajándékba is adtak, mára díszek és egyéb kellékek formájában üzleti eszközzé vált. Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó színpad művét, A diótörőt – melynek alapja E. T. A. Hoffmann Diótörő és egérkirály című, 1816-ban keletkezett műve volt – közvetlenül a halála előtt években, 1891-92-ben komponálta. Ekkorra már ugyan megcsömörlött a fényűző balettelőadásoktól, de a gyermeki érzelmek megjelenítése kihívásokat jelentett számára.

A történet karácsony éjszakáján játszódik. A főszereplő kislány, Marika családjával tölti az ünnepet, ahol az ajándékok között talál egy diótörő bábut. Elalvás után aztán megelevenedik a Diótörő, elkezdődik a harc az Egérkirállyal, Marika pedig az események fontos részese lesz. A csata természetesen a Diótörő győzelmével zárul, akiről kiderül, hogy csupán egy rontás változtatta át, majd csodás, mesevilágbeli utazásra viszi magával Marikát.

Csajkovszkij különös gondot fordított a hangszerelésre, új instrumentumokat is alkalmazott: cselesztát, hárfát, csengettyűt, triangulumot. A balett zenéjéből először a hattételes Diótörő-szvit került bemutatásra 1892. március 7-én, majd még ez év december 18-án bemutatták az egész balettot a szentpétervári Marinszkij Színházban. (A felső képen Lydia Rubtsova, Stanislava Belinskaya és Vassily Stukolkin, az alsón pedig Varvara Nikitina és Pavel Gerdt az ősbemutatón.) Sajnos Csajkovszkij 1893-ban meghalt, így nem tudhatta meg igazán, mekkora hatást is gyakorolt később műve a világra.

A balett ötlete Ivan Vszervolozszkijtól, a cári színházak egyik főigazgatójától származott. Hoffmann meséjéből a francia koreográfussal, Marius Petipával olyan mesebalettet akart, amely minden eddigit felülmúl. Azonban nem az eredeti történet lett az alap, hanem ennek id. Alexandre Dumas-tól származó változata: ő fordította le franciára, ám közben teljesen átdolgozta azt. Petipa egészen átváltoztatta ezt a verziót is, két részre osztotta a balettet. Az elsőben megtartotta a karácsonyi jelenetet, ám a másodikban eltűnt a mese fonala, helyét az önmaga alkotta pazar látványosság, Cukorország foglalta el.

Csajkovszkij csekély lelkesedéssel állt neki a mű megzenésítésének: úgy érezte, a pazar díszletek és jelmezek veszélyeztetik a zene érzelmi tartalmának átélését. A mesetéma érdekessége volt az, amely miatt mégis elfogadta a felkérést. Az 1892-es premier utáni kritikák azonban nem voltak teljesen elragadtatottak, az átütő sikert George Balanchine 1954-es, a New York City Ballet számára készített koreográfiája hozta meg. Balanchine 40 ezer dollárt kapott erre a bemutatóra, ebből 25 ezer dollárt költött csak a karácsonyfára, mert szerinte „A diótörő lényege a karácsonyfa”.

Azóta töretlen A diótörő népszerűsége, bár a táncelemek azóta természetesen sok változáson mentek keresztül. Magyarországon 1927 decemberében mutatták be Brada Ede koreográfiájával, amelyben saját elképzelésű Cukor-, Kávé-, Tea-, Csokoládé és Holipni-táncokkal kedveskedett a gyerekeknek. Később a Vaszilij Ivanovics Vajnonen szovjet koreográfus általi verzió terjedt el itthon, amit 1950-ben mutattak be Budapesten.

A diótörő 1950 óta szinte minden évben a Magyar Állami Operaház karácsonyi repertoárjának része, a sorozat eddig mindössze az 1956-os forradalmat követően, illetve az Ybl-palota előző felújítása idején, 1981-82 között szakadt csak meg. Idén a koronavírus-járvány miatt az Operaház online, ingyenesen elérhetővé teszi a mesebalettet: a 2016-ban rögzített felvétel az OperaLive-közvetítéssorozat különkiadásában lesz látható december 24-én 15 órától másnap éjfélig. Az előadás az Operaház Facebook-oldalán is elérhető lesz.

Nagy Mária

Forrás: fidelio.hu, wikipedia.hu, F. Molnár Márta, Vályi Rózsi: Balettek könyve. Budapest : Saxum Kiadó, 2004.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.