386

In memoriam Kim Ki-duk: Rosszfiú

Ahogy én láttam 1. rész – Szilvási Krisztián írása

kim-ki-duk-nabbeum-namja-film-poster

2020. december 11-én, 59 éves korában meghalt a kétezres évek egyik legmeghatározóbb ázsiai filmrendezője, Kim Ki-duk. A dél-koreai „mester” munkásságát egyéni és sokszor „nyers” látásmód és kivitelezés jellemezte, filmjei rendszeresen sikerrel szerepeltek fesztiválokon. Sorozatomban négy – Magyarországon talán kevésbé ismert – alkotásával emlékezem rá.

Kim Ki-duk nálunk is legnépszerűbb filmje a 2003-as Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz, amely mondanivalójával és megvalósításával mindent elmond az életről, így összességében mintegy szintézisnek is tekinthető. Ám mi tekintsünk egy kicsit a direktor gondolati- és érzelmi világának szöveti mélységeibe. Alkotásainak erőszakosan szuggesztív ereje is van, amelyet rendkívül szemléletesen igazol a 2001-es Rosszfiú (eredeti címén Nabbeun namja).

A filmre nem árt lélekben felkészülni, ugyanis meglehetősen elborzasztó – a téma maga ab ovo szörnyűséges és kegyetlen (egy férfi csapdába csal egy fiatal lányt, és prostitúcióra kényszeríti), de az igazán felkavaró a százféleképpen értelmezhetőség lehetősége. A Kim Ki-duk-i „power” mindig más: hol mélység, hol sokrétűség, hol emelkedettség, hol talány. Meg persze még ezerféle más alakot képes ölteni.

A Rosszfiúban szélsőségeket ütköztet: a durvaságot szembeállítja a gyengédséggel, a hazugságot az őszinteséggel, a kegyetlenséget az óvatossággal, a szépséget a rondasággal. Mindez azonban nem két objektum, matéria vagy személyiség között történik, hanem egyetlen léleken belül. A filmben a férfi a főhős, a sokat szenvedett és tönkretett nő csupán az eszköz a férfiban zajló, antagonisztikus harc prezentálásához. Legalábbis egy olvasat szerint, mivel Ki-duk ebben a filmjében nemhogy erőszakkal, hanem sehogy sem irányít egyetlen megoldás felé bennünket.

Könnyen kérdezhető, akkor most mi is a film vége? Hogyan élte túl a halálos szúrást a férfi? Hogyan került a képre a nő saját maga? Az egész valami időcsapda-szerűségnek vagy párhuzamosságnak tűnik: úgy lehettek a film végén ők ketten együtt, hogy mindketten meghaltak. De akkor mégis hogyan képesek érintkezni a létező világ létező személyeivel? Én értelmeztem rosszul valamit, vagy talán magát a világot értelmezzük rosszul mindannyian? A válasz talán örökké váratni fog magára...

Kim Ki-duk ezúttal is szimbólumok sokaságával magyaráz. Ott volt a tükör, amelyet a nő bezúzott; a halálbüntetés, amelyet a férfi rejtélyesen megúszott; a széttépett képek, amelyeknek mozaikja aztán újra összeálltak. A választ mindig nekünk kell látnunk, és könnyen lehet, annyiféle választ látunk, ahányféleképpen nézzük. Csak remélni lehet, hogy mindnyájunknak van szeme hozzá.

Szilvási Krisztián

2020.12.18