79

Guzel Jahina: A Volga gyermekei

Könyvkritika

guzel-jahina-a-volga-gyermekei

Vannak olyan könyvek, amelyek azt az érzést váltják ki az olvasóból, hogy azonnal csomagolni akar, és elutazni arra a helyre, amelyről gyönyörű leírásokat olvashat az adott műben. A Volga gyermekei ilyen könyv.

Második olvasmányélményem ez Guzel Jahinától, az első regénye, a Zulejka kinyitja a szemét szintén elérte ezt a hatást. Nagyon intenzív érzés ez, érezni a talpunk alatt megcsikorduló havat, elnézni a Volga felett, látni a zajló jégtáblákat vagy a jégen suhanó lovasszánokat, érezni az orrunkban a virágzó almafák édes illatát, aztán nagyot harapni a zamatos almákba. És egyáltalán, a végtelenség érzése, ami elfog az orosz sztyeppén, ahol ugyan csak képzeletben járunk, mégis elég érzékletesen le tudja írni az írónő a tájat, olyannyira, hogy a szemünk a végtelenbe réved.

Tehetség kell ehhez, elérni ezt az olvasóban, hogy olyan helyekre kívánkozzon, amelyek gondolatától korábban kirázta a hideg. Hisz a Zulejkában a kitelepítés a téma, Szibéria zord vidékén járunk, A Volga gyermekeiben pedig a címadó Volga folyó partján elterülő sztyepp tárul a szemünk elé, tehát nem éppen a tömegturizmus kedvenc célpontjait vágyunk megpillantani. És mégis… Mondhatnánk, hogy a csodálatos tájleírás csupán egy mellékes aspektusa a regénynek, mert valójában egy ennél sokkal komplexebb műről van szó, de véleményem szerint legalább annyira fontos láttatni és meglátni a helyszíneket a különböző jelenetek megértéséhez, a jelenetek képeinek megalkotásához, mint a karakterábrázolások, a lélektani fejtegetések, vagy bármely más fontos alkotóelem.

Apropó karakterábrázolások, Guzel Jahina ebben is nagyszerű, alakjai úgy jelennek meg a könyv lapjain, hogy szinte magunk előtt látjuk fizikailag is, majdhogynem kilépnek az oldalakról elénk. A legaprólékosabban természetesen a főhős karakterét rajzolja meg, Jakob Ivanovics Bach iskolamestert, akit végigkísérünk életének kezdetben csendes, magányos, később érzelmekben gazdagabb napjain. Az olvasónak rögtön feltűnik, hogy a szereplők nevei német hangzásúak, akárcsak a Volga-parti falu neve, Gnadental. Laknak itt Wagnerek, Händelek, Böllök, Grimmek és hasonlók. Kevesen tudják, hogy a múlt század közepéig a Volga mentén jelentős számú betelepült német kisebbség élt, akik Nagy Katalin cárnő invitálására érkeztek a XVIII. században. Jelen kötet azt az időszakot mutatja be Bach iskolamester szemén keresztül, amelyik Sztálin hatalomra kerülését előzi meg, azzal bezárólag, és a regény végén eléggé rövidre zárva olvashatjuk, hogy az orosz generalisszimusz deportáltatta a németeket a II. világháború idején. Utánaolvasva tudhatjuk meg, hogy Szibériába, majd a Gulagra telepítették őket.

A másik feltűnő dolog a regényben szereplő német nevekkel kapcsolatban, hogy nem feltétlenül átlagosak, ismert zeneszerzők, írók, költők, meseírók nevei ezek; nem véletlenül, ugyanis Jahina a mágikus realizmus eszközeit csillogtatja meg a műben, olyan fantasztikus történeteken keresztül, melyek egyértelműen mesébe illők. Úgy ágyazza be az eseményekbe ezeket, hogy gyakran az első pillanatokban nem is tűnnek fel, közben pedig tökéletesen illeszkednek a leírásba. Különös zamatot ad ezzel az olvasmánynak, kiragadja az olvasót a komfortzónájából, még intenzívebben ösztönzi a fantáziáját, és az unalom legcsekélyebb jelét is elűzi.

Bach iskolamester egyszerű lélek, élete sokkal kisebb mederben csörgedezik, mint a hatalmas Volga folyó, tanítja a falubeli gyerekeket, eszik, alszik, sétál és villámokat kerget a viharban. Ez utóbbi igazából szenvedélynek, felettébb különös hóbortnak számít, de ennél több nem igazán történik az életében. Mígnem egy nap levelet kap bizonyos Grimm úrtól, aki a lányát szeretné taníttatni, különórákat szeretne venni Clara számára. Ekkor lép be Bach életébe a szerelem, ami mindent elsöprő érzelemnek bizonyul, bár kissé ez is másképp, mint megszoktuk. Grimmék tanyája külön világ, külön szabályokkal, a nagy folyó túlpartján, elzárva a világtól. Ez lesz Bach otthona, innen szemléli a világot, ami esetében leginkább Gnadentalra korlátozódik, viszont a történelem eseményei végigvonulnak a falun is, nyomot hagyva mindenen és mindenkiben.

Mindeközben bepillantunk a földművelő volgai németek kultúrájába, amit megőriztek az évszázadok alatt, megismerjük a sorsukat az első világháború idején, a kolhozosítás alatt, a nagy éhínség idején, amikor emberek milliói haltak éhen a Szovjetunió területén. Úgy tűnik, nem túl vidám a történet, és összességében valóban nem az, de vannak benne olyan pillanatok, amelyek megmelengetik a szívünket, ráadásul egy csodálatosan megírt könyvet tarthatunk a kezünkben, amely a küllemét tekintve szintén gyönyörű, a védőborítótól kezdve a védőlapig egy igazán igényes kiadást olvashatunk.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com

2020.12.17