A XVI. században a japán kalóztámadások rendszeresek volt Koreától Malájföldig, melyek nem fenyegették ugyan a térségben lévő államok létét, de állandó szenvedést okoztak a part mentén élő lakosságnak. A „vakó”-nak nevezett fosztogató bandák rajtaütései arra kényszerítették Korea – akkori nevén Csoszon – vezetését, hogy erődített helyeket építsenek és komoly hadiflottát tartsanak fenn.

A japán veszély lényegesen megnőtt, mikor Tojotomi Hidejosi legyőzte a többi japán hadurat, és 1590-re egyesítette egész Japánt. Ez hivatalosan a Kiotóban trónoló császár, a gyakorlatban azonban Tojotomi egyeduralmát jelentette. Első célját elérve egy még nagyobbat tűzött ki maga elé: Kína elfoglalását. A Középső birodalmat – Kínának ez a kínai neve ősidők óta – ekkor már két évszázada a Ming dinasztia uralta, lakossága mintegy 160 millió főt tett ki. Ez a világ akkori népességének durván a 30%-át jelentette… Tojotomi Korea felől akart a birodalomra támadni, amely állam papíron a Középső birodalom hűbérese volt. Miután a japán vezető behódolást és Kína felé szabad átvonulást követelő küldöttjei elutasító választ kaptak, Szondzso koreai király azonnal segítséget kért Pekingtől. Tojotomi azonban – nem várva meg, míg ellenfele felkészül – addigra már hatalmas haderőt és tengeri flottát gyűjtött.

Ha a japán sereget valaki pusztán karddal hadonászó szamurájokként képzeli el, akkor téved. Az elitet persze valóban a szamurájok, japán katanás lovagjai adták, de a tűzerőt és a tömeget nem. Az asigarunak nevezett gyalogság kiválóan szervezett alabárdos, íjász és már európai típusú muskétával felszerelt lövész alakulatokból állt például. A Konisi Jukinaga által vezetett első hadosztály csapatai 1592. május 23-án szálltak partra Puszan városa előtt, melyet azonnal ostrom alá is vettek, és sortüzeik fölényével 24-ére teljesen elfoglalták. A japánok szokásos hadviselési stílusukban rögtön példát is statuáltak a településen, bemutatva, mi történik, ha valaki nem hódol be. A koreai leírások szerint még a városban talált nők, gyerekek, sőt a macskák fejét is levágták. Az úgynevezett Imdzsin háború megkezdődött, pár nappal később 140 ezer fős japán haderő nyomult a főváros, Szöul felé, melyet június 10-én ellenállás nélkül elfoglalt. Július 24-én már az északi fővárosnak számító Phenjan is japán kézen volt, s a hódítók kijutottak Korea északi határára.

Az ország látszólag elesett, ám Tojotomi startégiai célját, Korea behódolását nem érte el, sőt a tengeren egészen más fordulatot vett a háború. Míg volt olyan koreai tengernagy, aki a japán inváziós hadat meglátva egyszerűen hajóit felgyújtva elszelelt, Csolla tartomány koreai flottaparancsnoka, Li Szun Sin admirális egészen másként cselekedett. A gyors, könnyű, kalózhajónak kiváló, ám csatahajónak gyenge japán naszádok ellen bevetette saját, panokszonnak nevezett, fedélzettel és ágyúkkal ellátott evezőseit, sőt egy saját fejlesztésű csodafegyvert is. A kobukszonnak hívott, teknősbékára hasonlító, ágyúkkal felszerelt, páncélozott hajótípus (a képen egy rekonstruált példány) nem volt teljesen új, de Li Szun Sin újra felfedezte régi katonai könyvek leírása alapján, s ágyúkkal ellátva megdöbbentő fordulatot adott az eseményeknek. Csapást csapás után mért a japán hadsereg utánpótlását szállító flottákra. A páncélozott hajók betörtek a jóval nagyobb japán hajóhad soraiba, majd ágyúikkal elsüllyesztették azokat, míg azok muskétásainak puskagolyói nem tudták átütni annak védelmét. Li Szun Sin sikerei időt adtak Koreának, hogy megszervezze az ellenállást, s a következő évben megérkező kínai segítséggel 1593. februárjában visszafoglalták Phenjant, majd májusban Szöult is. Japán kézen a nyár végére csak néhány, déli parton lévő erődített koreai város maradt.

Az ellenségeskedés ezt követően mintegy négy évig abbamaradt, tárgyalások zajlottak a felek között, de a japán hadúr nem adta fel. Most már ugyan nem Kína megszerzésére törekedett – belátta, ez túl sok ‒, hanem konkrétan Koreát akarta. 1597-ben aztán ismét nagy haderőt tett partra Korea déli részén, amely megindult Szöul felé. Ráadásul Li Szun Sint időközben leváltották – sosem volt népszerű az udvarban ‒, s az új koreai admirális a japán flottától katasztrofális vereséget szenvedett. A japán szárazföldi haderő ismét előrenyomult, de olyan sikereket nem ért el, mint 5 évvel korábban, és mikor Li Szun Sint is reaktiválták, tengeren ismét megfordította a helyzetet. Újból támadásba ment át: 13 hajójával szétvert egy 330 egységből álló japán flottát. Miután szárazföldön eldöntetlen küzdelem alakult ki, és a japán invázió nyilvánvalóan kudarcot vallott, Tojotomi halálos ágyán visszarendelte csapatait hazájukba. A kínai-koreai tengeri blokád feltörésére japán flotta érkezett, hogy kimenekítse a csapatokat.

A háború utolsó csatáját – már Tojotomi halála után – 1598. december 16-án vívták meg tengeren. A Norjang-szorosban 500 japán hadihajó, fedélzetén 20 ezer harcossal állt szemben 85 csoszoni és 63 kínai hajóval, melyeket Li Szun Sin vezetett egy kínai társával. A hajnali 2 órakor kezdődő csata elsöprő koreai győzelmet hozott. Li kémei jelezték, hogy a japán hajók aznap éjszaka egy szűk szorosban horgonyoztak le, mire az admirális támadást rendelt el hajóival. A 16-17-én lezajló, Norjang-szorosban vívott csata inkább mészárlás volt, mintsem rendes ütközet. A szorosban az amúgy is meglepett japán hajók képtelenek voltak kitérni a koreai és kínai ágyúk csövei elől. Li Szun Sin maga is belevetette magát a harcok közepébe, s megérzése, hogy el fog esni a csatában, nem tévedett. A győzelem már biztos volt, mikor egy japán muskétás golyója eltalálta a hóna alatt, s perceken belül meghalt. Kívánsága szerint eltitkolták csapatai elől a halálát, csak a teljes győzelem után lett az ismert. A Norjang-szorosban vívott csatából alig 50 japán hajó tudott elmenekülni, a Koreában rekedt japán katonák jelentős része sosem jutott haza.

Korea iszonyatos áron, az ország teljes feldúlása árán megnyerte az Imdzsin háborút. Ez alapozta meg többek közt, hogy Koreában nem igazán szívelik a japánokat, bár ehhez a 19-20. századi események sokat tettek még hozzá. Az ősi koreai civilizáció sok értéktárgya ekkor került Japánba, miután a hódítók 1592-1598 között szinte teljesen kifosztották a városokat. Li Szun Sin a mai napig Korea (ebben egyetért észak és dél) nemzeti hőse, mondhatni, hogy ő az ázsiai állam Hunyadi Jánosa. Persze tengeren. Óriási szerencsére Li Szun Sin hadinaplója (Nandzsung Ilgi) is fennmaradt, amely a háború legfőbb forrása, s amely joggal Korea nemzeti büszkesége. Ha van valaki, aki egyedül fordított egy ország sorsán, akkor az ő, Li Szun Sin, a történelem egyik legkiemelkedőbb admirálisa.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Csoma Mózes: Korea története. Budapest, 2018.; Stephen Turnbull: The Samurai Invasion of Korea 1592-1598. Osprey, 2008.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.