267

December 15. – A tricamarumi csata (533)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

gelimer-vandal-kiraly-portreja-ermen

533. december 15-én (pontosabban akörül) Belizár kelet-római hadvezér döntő vereséget mért az utolsó vandál királyra, Gelimerre Tricamarumnál, s ezzel megsemmisült a mintegy 100 évig fennálló Vandál Királyság Afrika földjén. De hogy került a csizma az asztalra ‒ hogyan került egy germán nép a mai Tunézia területére?

Kiinduló oka a hunok előretörése volt. A rettegett sztyeppei lovasok a Dunától északra a IV. század végén minden népet leigáztak, köztük a vandálokat is, akik kettészakadtak. Egyik csoportjuk hun uralom alá került, a másik nyugat felé szökött, 406-ban alán és szvéb csoportokkal együtt áttört a római határvédelmen, és Ibériába vonult. Nagy királyuk, Geiserik vezetésével 429-ben átkeltek Észak-Afrikába, s hamarosan meghódították annak tengerpart melletti részeit. Afrikában a vad germán harcosok nem sokat szelídültek. Hajókat építettek, és hamarosan már mint kalózok fosztogatták a római/bizánci hajókat Hellasztól Hispániáig. Uralmuk alá került Szicília, Szardínia és Korzika, sőt 455-ben seregük kifosztotta Rómát is (ezért lett az értelmetlen pusztítás szinonimája a vandalizmus). A germán törzs szilárdan megvetette lábát Afrikában, az ott lakók nem túl nagy örömére. A helyi keresztény romanizált lakosság és az érkező ariánus „barbár” vandálok közötti vallási leszámolás gyorsan bekövetkezett, előbbiek kárára. Bár később a vandál uralkodók engedményeket tettek a katolikusoknak, végül a vallási ellentétek hozzájárultak a királyság pusztulásához.

527-ben a Bizánccal jó kapcsolatot ápoló és a katolikusoknak templomaikat visszadó Hilderik királyt lázadás taszította le trónjáról, melyet a szintén a királyi családból származó Gelimer vezetett, aki maga ült a trónra (a képen portréja látható érmén). Gelimer az ariánusokat támogatta, és újabb katolikusok elleni retorziók követték a hatalomváltást. Emellett az új uralkodó ellen több lázadás is kitört. Jusztinianosz bizánci, azaz kelet-római császár, miután diplomáciával nem sikerült Hilderiket visszatennie a trónra, katonai expedíciót indított Afrika visszahódítására a kiváló Belizár vezetésével. Ne felejtsük el, hogy a „bizáncinak” nevezett birodalom valójában „Róma”, amelyet csak a tudományos közmegegyezés hív „bizáncinak”! Ilyen nevű állam ténylegesen sohasem létezett, a Bizánci Birodalom császára mindig is a rómaiak királya/császára címet használta! Jusztinianosz amúgy is igyekezett minden korábbi római területet visszahódítani, így kapott az alkalmon.

Belizár 15-17 ezer főből álló sereget gyűjtött – közte 600 hun zsoldossal ‒, melyet 500 hajóból álló hatalmas flotta vitt Afrika partjaihoz, 30 ezer tengerésszel a fedélzeten. Korábban sokkal nagyobb bizánci seregek vallottak kudarcot ugyanezzel a feladattal, de Belizár személyében ezúttal kiváló hadvezért kaptak. Szerencséjük is volt. Gelimer a testvérét, Tzazont 5000 legjobb harcosával Szardínia szigetére küldte, az ottani felkelés leverésére, s így Gelimer ezekre nem számíthatott. A vandál király a római hadak érkezésének hírére kivégeztette az addig fogságban tartott Hilderiket, és sereget toborzott a behatolók ellen. A vandál haderő nagyságáról és összetételéről keveset tudunk, a modern rekonstrukciók az első nagy összecsapásnál, Ad Decimumnál 25 ezer fő körülire taksálják a létszámát. Gelimer ekkor megpróbálta bekeríteni a Karthágó felé nyomuló bizánci sereget, de ügyetlenül összehangolt akcióját meghiúsította Belizár kiváló hun lovassága. A négy különálló összeütközésből álló csata végül nagy római sikerrel zárult. Belizár ezt követően megindult Karthágó felé, melynek kapuit melepetésére senki sem őrizte. Katonáinak meghagyta, hogy a városban ne tegyenek kárt, hiszen az római település. Karthágó romanizált polgársága félelemmel vegyes örömmel fogadta, hogy 94 év után ismét a birodalom része lett, de nem esett bántódásuk. Az óvatos római hadvezér azonnal megkezdte a város megerősítését.

A vandál ellenállás ugyanis nem szűnt meg. Gelimer király túlélte a csatát, a sivatagba menekült, ahol berber csoportokat igyekezett megnyerni ügyének, valamint visszahívta Szardíniáról Tzazon seregét. Pénzt gyűjtve próbálta megvesztegetni Belizár zsoldosait, különösen a hunokat és herulokat. Belizárnak az első siker után sem volt egyszerű a helyzete, hiszen amúgy sem túl nagy létszámú hada folyamatosan apadt, és a pártjára állt városokat is őriztetnie kellett. Sok tengerparti nagyváros is kitartott a vandálok mellett. Gelimer decemberben, miután saját csapatait egyesítette Tzazonéval, már elég erősnek érezte magát, hogy Karthágó felé nyomuljon előre, hogy visszavegye fővárosát. Csatát akart, mert erőforrásai korlátozottak voltak.

Belizár tudott Gelimer hunokat érintő vesztegetési kísérletéről, így a leginkább hazatérni vágyóknak megígérte, hogy a következő csata után hajókat bocsát rendelkezésükre. 533. december közepén – fő forrásunk, Prokopiosz ennyit mond – a bizánci haderő, mintegy 8000 fő (jelentős részben nehézlovas) kivonult Karthágóból a vandál tábor ellen, amely mintegy 50 km-re feküdt a várostól nyugatra, Tricamarumnál. Gelimer seregét Ian Hughes, Belizár biográfusa 15 ezer harcosra teszi. Belizár a kétséges hűségű hunoknak még azt is megengedte, hogy kimaradjanak az összecsapásból, és nem állította őket a csatasorba. Megvárhatták, ki tűnik győztesnek, s oda állhattak. Mindkét fél centrumra és két szárnyra osztotta seregét, melyeket egy kis patak választott el egymástól. Középen a bizánci elit csapatok, valamint Belizár személyes testőrsége csapott össze Tzazon Szardíniáról hazatért seregével. Gelimer is itt foglalt állást. A csata kiegyensúlyozottan zajlott, mígnem Tzazont megölték, s a két szárnyon is hátranyomták a vandálokat. Erre a hunok eldöntötték, melyik a győztes oldal, és a rómaiak mellett megkezdték a vandálok üldözését. Prokopiosz szerint 50 bizánci és 800 vandál halott maradt a csatatéren.

Innen már nem volt visszaút Gelimernek, sem a vandáloknak. 534 márciusában kénytelen volt megadni magát kegyelemre, majd Konstantinápolyba szállították, ahol végighordozták a bizánci hadvezér diadalmenetén. Az afrikai germán királyság megsemmisült. Ugyanakkor el kell mondani, hogy manapság a vandálok uralmát már egyáltalán nem csak negatív jelzőkkel szokás illetni. A régészeti leletek alapján sem a városi élet, sem a gazdaság nem szenvedett helyrehozhatatlan károkat az uralmuk alatt, sőt sok szempontból virágzott. A vandálok bukásukat követően beleolvadtak a helyi népességbe, s egyes vélekedések szerint nekik köszönhető, hogy bizonyos észak-afrikai csoportok körében meglepően gyakori a szőke haj és a kék szem.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Hughes, Ian: Belisarius – The Last Roman General. Yardley, 2009.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2020.12.15