Napóleon Boulogne-nál gyülekeztette csapatait, és Nagy-Britannia inváziójával fenyegetőzött, míg a britek újabb koalíciót akartak a kontinentális hatalmakból összetákolni a korzikai szörny ellen, sőt még egy sikertelen merényletkísérletben is szerepet vállaltak. Napóleon ellencsapásként – a nemzetközi jogot felrúgva – német területről fegyveres erővel elraboltatta Enghien hercegét, akit cinkosnak tartott az akcióban. A minden bizonnyal ártatlan herceget kivégezték, felháborítva az európai monarchákat. Ráadásul 1804. december 2-án császárrá koronáztatta magát.

1805-re összeállt a Napóleon-ellenes harmadik koalíció, amelyet Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria alkotott. A szárazföldi harc 1805 őszén kezdődött, gyors francia sikerekkel. Az osztrákok vereségük után Morvaország felé vonultak vissza, hogy egyesülve az orosz erőkkel küzdhessék le Napóleont, aki november 13-án elfoglalta Bécset is. A két fél Brünntől (ma Brno) keletre, Austerlitz mellett vívta meg végül a nagy csatát 1805. december 2-án.

Napóleon az ütközet előtt húzta az időt, hogy elhitesse, gyenge a serege. Időre volt szüksége ugyanis ahhoz, hogy a távolabb lévő hadtestei befussanak. Ravasz módon követet küldött az orosz-osztrák hadvezetéshez, melyben személyes találkozót javasolt Sándor cárral, és fegyverszünetet ajánlott 1805. december 1-én. Mikor erre válaszul orosz küldött érkezett a táborába, szándékosan csapzott csapatokon vezették keresztül. A szövetségesek el is szánták magukat a csatára, gondolván, itt a lehetőség a győzelemre. Valójában Bonaparte éppen azt akarta elérni, hogy az ellenfél megtámadja. Másnap a csatában mintegy 70 ezer francia és 84 ezer szövetséges katona vett részt.

A csatatér terepviszonyai kedveztek egy nagy ütközetnek. Északról délre a Goldbach patak folyt, melynek két oldalán lankás 250-300 méter magas dombok sorakoztak. Nyugatra tőle a Zuran magaslaton Napóleon, keletre a Pratzennek nevezett magaslaton pedig a szövetségesek vertek tanyát. Utóbbi uralta a térséget mint legmagasabb pont, s a koalíció katonai vezetői abból, hogy Napóleon átadta nekik ezt a terepszakaszt, ismét arra következtettek, hogy a francia császár gyenge. Az osztrák-orosz haderőben problémát okozott a vezetés kérdése, hiszen papíron I. Ferenc és I. Sándor voltak a parancsnokok, aztán ott volt Kutuzov, ám a haditervet a terepet ismerő osztrák Franz von Weyrother dolgozta ki. Dél felől több oszlopban akarta megkerülni Napóleon seregének jobb szárnyát főerőivel, hogy aztán északi irányba kanyarodva oldalról számolja fel annak állását. Nem volt ez rossz terv, de minden a végrehajtáson múlt.

Az osztrák és orosz hadsereg azonban meglehetősen rugalmatlan volt XVIII. századi vonalharcászathoz kialakított szerkezetével és gondolkodásmódjával. Az egyes felvonuló oszlopok ad hoc jellegűek voltak, a parancsnoki lánc meg kaotikus képet mutatott. A másik oldalon nem voltak ilyen gondok. Napóleon vaskézzel vezette csapatait, maga dolgozta ki a terveket, s tapasztalt hadtestparancsnokokra támaszkodott, akikre rábízhatta az egyes feladatok önálló elvégzését. Serege szilárd hadtestekre és hadosztályokra oszlott, így alvezérei ismerték alárendeltjeiket, hadviselésük sokkal rugalmasabb volt, és olyan alakzatban támadtak, amely éppen megfelelt a harci körülményeknek. Napóleon nem kész tervekkel kezdte a csatát, hanem a harcászati helyzetnek megfelelően képes volt azokat változtatni. A császár éjjel egy összecsapást követően felismerte az ellenség megkerülési szándékát, és reagált. Megnyújtotta gyenge jobb szárnyát, hogy a patak mentén fogadhassa előnyösebb pozícióban a megkerülő csapatokat. Létszámban gyenge csapatok voltak ezek, de számíthattak a csata közben délről megérkező Davout-féle hadtestre. Bal szárnyának és lovasságának lekötő harcot kellett folytatnia a szövetséges sereg jobbján álló Bagration-féle orosz seregtesttel és az ellenség lovasságával, míg főerői áttörnek a koalíciós hadsereg közepén.

Éppen december 2-án, Napóleon császárrá koronázásának évfordulóján végül lezajlott az austerlitzi csata, amelyet a jelen lévő uralkodókról gyakran a három császár csatájának is hívnak. Minden Napóleon elképzeléseinek megfelelően alakult. A császár egészen elképesztő hidegvérrel – bízva jobb szárnya kitartásában – képes volt higgadtan kivárni, míg egyre több és több szövetséges katona vonult el dél felé, eltávolodva saját Pratzen magaslaton lévő gyengécske centrumától. Miközben az előrenyomuló szövetséges bekerítő oszlopok változatos harcokat folytattak a francia jobb oldalon hajnaltól, Napóleon centruma a Goldbach patak völgyét uraló ködből fél kilenckor indult rohamra a Pratzen ellen. Az éppen ott tartózkodó szövetséges hadvezetés azonnal megértette, milyen komoly probléma adódott, de hiába fordították vissza a legközelebbi oszlopot a magaslatra védekezni, elkéstek. Bár egyes helyeken keményen küzdöttek a szövetséges alakulatok, a francia gőzhenger átgázolt rajtuk, s elkeseredett ellentámadásaik sem voltak képesek visszafoglalni a dombokat. Az orosz cári gárda – a szövetségesek egyetlen tartaléka – egy rövid időre sikert ért el, de nem tudtak fordulatot adni a csatának. Napóleon ezt követően a délen elvágott szövetséges zömöt fogta körül, akiknek egy része ugyan egy befagyott tavon keresztül elmenekült, de teljes ágyúparkja ott maradt francia kézen, sok fogollyal egyetemben. Napóleon legragyogóbb győzelmét aratta, Ausztria pedig hamarosan békét kért.

A francia sereg 1305 halottat, 6940 sebesültet és 94 foglyot veszített, míg a szövetségesek 25-27 ezer főt veszített halottakban, sebesültekben és foglyokban, emellett 187 ágyú és 45 zászló is Napóleon kezére került. A csata egy 850 éves birodalom hattyúdalát is jelentette, hiszen Ausztria visszaszorításával Napóleon lett a német államok vezetője, és 1806-ban megszüntette a Német-római Birodalmat, hogy saját patrónussága alatt létrehozza helyette a Rajnai Szövetséget. Míg Napóleon győzelme után egyértelműen Európa vezetője lett, addig az osztrák haditervet kialakító Weyrothert annyira összetörte a hatalmas vereség, hogy alig 6 héttel később belehalt bécsi otthonában.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Nagy István: Az austerlitzi csata. In: Aetas. 2001. 6.sz. 50-79. o.; Nagy-L. István: Mestermű vagy kontármunka? Franz von Weyrother terve az austerlitzi csata megvívására. In: HK, 2014. 2.sz. 291-322. o.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.