267

November 28. – Karsz vára megadja magát az oroszoknak (1855)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

karsz-vara-megadja-magat

Az 1848-49-es szabadságharc leverését követően Európa keleti felére az orosz nagyhatalom túlsúlya nyomta rá a bélyegét. Ugyanakkor látszólagos hegemóniája meglehetősen törékenynek bizonyult, mikor komolyabb kihívással került szembe 1853-ban.

A problémát az orosz-török kapcsolatok romlása okozta. A két hatalom között két-három évtizedenként szinte törvényszerű volt egy háború, összecsaptak 1787-92-ben, 1806-1812-ben és 1828-1829-ben, a korábbiakat nem is sorolva. Így nem volt nagy meglepetés, mikor 1853-ban újfent kiélesedett a konfliktus. A cár a Török Birodalom gyengeségével számolva úgy vélte, végleg befolyása alá vonhatja a portát, sőt akár a Boszporuszra és a Dardanellákra is ráteheti a kezét. Abban is bíztak az orosz vezetők, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem akar és nem képes közbeavatkozni, Ausztria és Poroszország pedig hálás lesz az 1848-49-es forradalmak során nyújtott támogatásért.

I. Miklós cár ezúttal csúnyán elszámította magát. Az oroszok végül addig provokálták a szultánt, míg az angol-francia támogatásban bízó I. Abdul-Medzsid hadat üzent nekik. A konfliktus indításaként az orosz seregek megszállták a román fejedelemségeket, ám Olténiánál támadásuk elakadt a török ellenálláson. 1853. november 30-án Nahimov tengernagy ellenben döntő győzelmet aratott Szinopénál a törökök fekete-tengeri flottája felett, teljesen megsemmisítve azt. A nagy győzelem azonban diplomáciailag csapásnak bizonyult az oroszok számára. A tengeri hatalmát féltékenyen őrző Nagy-Britannia 1854. március 28-án hadat üzent Oroszországnak, amihez csatlakozott a francia császár III. Napóleon is. E két hatalom biztatására Ausztria követelni kezdte az orosz csapatkivonást a román fejedelemségekből, melynek teljesítése után maga szállta meg azokat. A brit és francia flotta ezután partraszállást hajtott végre a Krím-félszigeten, hogy semlegesítse az orosz flottatámaszpontot, Szevasztopolt. Az offenzíva aztán egy 11 hónapos ostromművelethez vezetett, amely végső soron eldöntötte a fő hadszíntérről krími háborúnak elnevezett konfliktus sorsát.

De volt egy másik hadszíntér is, keletebbre a Kaukázusnál. A kaukázusi front nem bírt olyan nagy jelentőséggel, mint a Krím-félszigeten folyó harcok. A Krímben olyan nagyszabású ütközetek zajlottak le, mint a balaklavai csata – benne a könnyűlovasság legendás rohamával ‒, ám magyar szempontból a Kaukázus volt az érdekesebb térség. Itt ugyanis szabadságharcos magyar emigránsok egész sora küzdött török oldalon az oroszok ellen. Az anatóliai török hadsereg vezérkari főnöke, Guyon Richárd (Hursid pasa) a branyiszkói ütközet korábbi hőse volt, de itt harcolt többek között Josef Kohlman vezérkari ezredes, Stein Miksa vagy Tüköry Lajos is. A hadszíntéren a törökök kezdeti számbeli fölényét ellensúlyozta az orosz haderő nagyobb tapasztalata, ami jól megmutatkozott az 1854. augusztus 6-án Kürekderénél vívott csatában. Bebutov 20 ezer főnyi cári serege megütközött az 59 ezer fős oszmán erővel (parancsnok Musztafa Zarif pasa, vezérkari főnöke Guyon), ám utóbbi heves csatában nagy vereséget szenvedett. Az oroszok 3000 főt veszítettek halottakban és sebesültekben, míg az oszmán had 8000-et, emellett 2000 török orosz fogságba került, és 16 ágyú is az ellenség kezére jutott. A visszavonuló török hadat teljesen újjá kellett szervezni 1854-55 telén, bár elsősorban nem a harci veszteségek, hanem a pusztító járványok következtében, s az újoncok nem pótolták a kiesett létszámot.

1855-ben sem alakultak jobban a dolgok török szempontból, mint az előző évben. Habár brit parancsnokot kaptak William Fenwick Williams személyében, ő sem bizonyult főnyereménynek. A stratégiailag fontos erzurumi plató helyett Karsz várát választotta védelmi pontként. Orosz oldalon is személycsere történt, az új főparancsnok a veterán Muravjev tábornok lett, aki úgy döntött, blokád alá vonja az erődöt, majd szeptember 29-én megrohamozta a középkori várat körülvevő erődgyűrű nyugati földműveit. A védők oldalán fontos szerepet játszott Kmety György, aki a délnyugati oldalon lévő Tahmaspnak nevezett erőd védelmét irányította katonáival. Kmety – a csornai csata egykori győztese ‒ ekkor Iszmail pasa néven török tábornok volt (papíron felvette az iszlám vallást, hogy az lehessen), korábban a lovasságot irányította a háború során, s Kürekderénél a balszárny parancsnoka volt. Kmety azon kevés tiszt közé tartozott, akik készültek egy orosz támadásra, így nem érte meglepetésként a hajnali roham. Az orosz attak kezdeti részsikereket követően – több török állást elfoglaltak ‒ véresen összeomlott, a támadó erők 60%-a, 8000 katona megsebesült vagy elesett, míg a sáncok mögül harcoló törökök csupán 1094 főt veszítettek.

Az ostromzár azonban fennmaradt – Kmety hiába követelte felettesétől a kitörést ‒, és a védők helyzete nem volt reményteli. A török vezetés hibájából a seregnek szánt ellátmány jelentős része már korábban orosz kézre került, s a várvédők kénytelenek voltak még a lovaikat is levágni, hogy élelmezhessék csapataikat. Ez azt is jelentette, hogy a portyázásokról és kitörési kísérletekről le kellett mondaniuk a védőknek, odaszögezték magukat az erődítéshez, mozgásképtelenül, logisztikailag lehetetlen helyzetben. A várba szorult 24 ezer fős török had a megkezdődő békealkudozásokban fontos adu volt orosz kézben, s nem is engedték ki a markukból. Mivel a román fejedelemségeket ki kellett üríteniük az osztrák követelés miatt, Szevasztopol pedig megadta magát szeptember 9-én, az oroszok minden más helyen vereséget szenvedtek eddigre. Muravjev és Williams között november közepén megkezdődtek a tárgyalások, és végül megállapodtak a kapitulációban, mivel élelem hiányában már nem volt remény további török ellenállásra. November 27-28-án lezajlott az átadás, mely során az oroszok megadták a tiszteletet a hősiesen harcoló vesztesnek. Bár a védők hadifogságba kerültek, a kapituláló török tisztek megtarthatták kardjukat, s külön kikötötték, hogy az oszmán seregben szolgáló magyar és más európai tisztek szabadon elvonulhatnak.

Kmety mindazonáltal nem bízott az ígéretben, még november 24-én éjjel 8 kurd társával áttört az orosz vonalakon, és eljutott Erzurumba. Bár a törökök értékelték Kmety szolgálatát (megkapta a legmagasabb katonai kitüntetést), a magyar tábornok úgy érezte, Nagy-Britanniában nem megfelelően mutatták be tetteit. Saját maga igazolására megírta angol nyelvű emlékiratát Karsz védelméről, amely A Narrative of the Defence of Kars címen jelent meg Londonban 1856-ban. Kmety nem érte meg a kiegyezést, 1865-ben Londonban érte a halál, ahol a mai napig nyugszik.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Allen-Muratoff: Caucasian Battlefields. Cambridge, 1953; Magyar honvédtábornokok oszmán szolgálatban: Guyon Richárd és Kmety György. Budapest, 2013

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2020.11.28