Kisebbfajta csoda, hogy ez az album összejött, hiszen az univerzum (?) az elmúlt években már többször is jelezte, hogy amit az egyetemes zeneörökséghez egy zenekar hozzátehet, azt az AC/DC már hozzátette, ha nincs különösebb oka, akkor nem muszáj tovább csinálni. Malcolm Young ritmusgitáros demenciája, majd halála, Phil Rudd dobos drogproblémái és rendőrségi ügyei, Brian Johnson énekes átmeneti süketsége és Cliff Williams basszusgitáros visszavonulása után a szólógitáros Angus úgy állt ott egyedül a villámos logó alatt, mint Paksi Endre az Ossian legemlékezetesebb bulija után. „Ezek itthagytak, ba***meg.”

De Angus nem tud mást csinálni, mint zenélni. Őt tényleg feszíti a rakenroll rugója, ki kell jönnie, aminek ki kell – ha turnén, vendégdobossal és -énekessel, rokon gitárossal megtolva, akkor úgy; ha a régi kollégákat összeszedve, stúdiózva, akkor meg úgy. Két évvel ezelőtt trombitálta össze a zenekart, amikor Phil Rudd már túl volt az elvonón, az orvosok helyretették Johnson hallását valahogy, és Cliff Williams is belátta, hogy a nagyfaterkodás cuki, de kreatív energiákat azért nem annyira igényel, és ugyan Malcolmot feltámasztani nem lehet, de a 63 éves unokaöccs, Stevie Young remek helyettesnek bizonyult. Úgy meg pláne, hogy a 2020-ra datált Power Up című album minden darabja a 2008-as Black Ice idejéből származik, legalábbis riff- és dalszerkezet szinten.

Angus azt mondja az albumról, hogy a bátyja emlékének tiszteleg, ahogy a Back in Black Bon Scotténak tette 40 évvel ezelőtt. Dalszerzőként Malcolm és Angus szerepel csak az anyagon, utoljára egyébként az 1988-as Blow Up Your Video-n fordult elő, hogy harmadik személy is kapott szerzői kreditet (Johnson). Angus azt nyilatkozta pár hónapja, hogy a Black Ice felvételeihez Malcolmmal 150 ötletet rögzítettek, melyek között voltak csak riff szintjén létezők, de kulcsrakész, teljes nóták is, szóval volt mihez hozzányúlni 2018-ban. (Megborzong az ember, ha belegondol, mennyi minden lehet az AC/DC hangtárában még, hány évtizedre elegendő minőségi cucc.)

Ha valaki azt gondolná, hogy a Power Up egy B-oldalakra szánt, annak idején megmérettetett és könnyűnek találtatott gyűjtemény, akkor nagyon mellélő. A Power Up olyan anyag, amit leginkább az 1983-as Flick of the Switch és az 1985-ös Fly on The Wall környékére lehet beilleszteni, csak úgy szól, ahogy azt 2020-ban elvárjuk egy albumtól. Jó, az AC/DC-től azt várni, hogy Phil Rudd majd feketére lakkozott körmökkel, Angus meg egy fehér boával a nyaka körül fog fotózásra menni, az kábé olyan lenne, mint azt várni Justin Biebertől, hogy a következő albuma egy grindcore tribute kiadvány legyen. Az AC/DC 1975 óta képviseli azt az állandóságot a zeneiparban, amiről csak akkor derül ki, hogy mennyire hiányzik, ha nincs – lásd Lemmyt és a Motörheadet vagy a visszavonult Slayert.

Az AC/DC soha nem haladt a korral, nem úgy írt szöveget, hogy abban igyekeztek volna óvatosan fogalmazni, szóval kész csoda, hogy még senki nem indított kampányt a betiltásukra, teszem azt a mostani Money Shot, de akár a The Jack vagy a Whole Lotta Rosie miatt. Nem mintha a tagok közül akár csak egyet is érdekelne, mit ír róluk socialjusticewarrior23 a Twittweren. (Már ha tudnák, mi az a Twitter.) Ez a lemez pont olyan, amilyennek lennie kell. Minden megvan rajta, aminek lennie kell egy AC/DC-albumon: állati fogós, rögtön dallamtapadást okozó riffek (Realize, Shot in the Dark, Witch’s Spell stb.), remekül énekelhető csordavokálok; jellegzetes, két hangból beazonosítható Angus-szólók és az az álllati pontos alap, amit Williams és Rudd prezentál már évtizedek óta, és amiről minden amatőr azt hiszi, hogy hótt könnyű reprodukálni, de 99 százalékuk két perc alatt elvérzik.

Nem tökéletes lemez ez, nem egy Back in Black vagy Highway to Hell, a 12 nótából én különösebb szívfájdalom nélkül hajítottam volna ki a No Man’s Landet (bár a verze alatti akkordbontás miatt ezt sem ugrom át), a Systems Downt is vissza lehetne tenni a Heatseeker mellé, ahová való. A középtempós rádiósláger Through The Mists of Time-ot szerintem filmzenének írták, rendesen meglepne, ha a Top Gun 2 soundtracken nem jönne szembe, nekem ez sem hiányozna róla. A többit így, a tizenötödik hallgatás után egyformán szeretem, még az elég ergyán induló, záró Code Redet is, amelynek a refrénjét tanítani kellene minden rocksuliban a „hogyan építsd fel a nótádat, hogy nagyot üssön, és kivételesen a bőgősödért legyenek oda a csajok” órán.

Nem tudni, lesz-e turnéja a lemeznek, és ha igen, mikor. Azt sem lehet megtippelni, mikor fognak ezek a jóravaló zenészemberek megint stúdiózni. Egy biztos: ha a Power Up lesz a pályafutás lezárása, tök büszkék lehetnek rá. (8/10)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

SIXX
Forrás: langolo.hu