Például a Polgárháborúba is bedolgozott a Marvelnél, de témánkra bizonyos vonatkozások miatt hatékonyabban ráfókuszálhatunk, ha a Kick/Asst feszítjük ki zsinórmértéknek; és kapósságát az is kontúrozza, hogy a filmipar is nagy elánnal rácuppant munkáira. Millar egyik legfőbb erőssége az átlagfigurák, az alulról feltörekvők, vagy éppenséggel a helyzetükbe beletörődők / beletörők plasztikus ábrázolása. És persze az ehhez rendelhető (szókimondó és fekete) humor olyan alapállásból, ami kiskapukat is nyit az érvényesülés felé. Persze Millar nem Mike Leigh filmeket ír, tehát enged a kommersznek: a kalandosság és az olvasmányosság a lépésrend, de éppúgy a folytonos karakterfejlődés is. Ez azért persze leginkább a főhősökre jellemző és legfeljebb a hozzátartozókra; a tágabb környezet, valamint az antagonista és sleppje a régi iskola szerint létezik, futja önköreit, és abból nem is igen tud kilépni. A modern világ szóhasználata és a politikai korrektség is bejátszik persze, ami tovább hitelesíti, hogy minden külcsín ellenére azért talajszinten járunk. Persze ha jól belegondolunk, a főhős is a könnyen beazonosítható irányokba tör előre: vagy menő fejes/ügynök/hős lesz belőle, vagy ha szembenéz a (morális és fizikai) korlátaival, mint a Kick/Ass hőse is, akkor vár rá egy aránylag normális felnőtt-lét a választott, azaz a kvalitásokból adódó hivatás keretei közt. A lényeg tehát, hogy Millar képes valós világokból, hétköznapi figurákból építkezni, és úgy kiemelni őket, hogy nem érezzük különösebben blődnek sem a karakteríveket, sem a kialakított helyzeteket. És hát nem is hétköznapi drámákra fizettünk be, szóval el is várjuk, hogy a hiteles környezet és hús-vér szereplők mellé akciót, kalamajkát, némi izgalmat, testiséget, megpróbáltatásokat és értő humort is kapjunk. De ami számomra igazán vonzóvá teszi Miller világát, hogy az utolsó pillanatig fenntartja a realisztikusságot, nála még a gonosz is csak ember, akit mondjuk éppenséggel túltolt lazasága vagy geeksége miatt szólnak meg saját emberei.

A Kingsman nem túl komplikált sztori, szinte szögegyenesen lendül a végkifejlet felé, és még a főhős megtorpanó kétségei sem ültetik le, olyankor valaki más viszi a főtaktust. A filmmel ellentétben a képregényben a tapasztalt ügynök és az utánpótlásra kiszemelt srác nem idegenek, családi kapcsolatuk formailag unokaöcs-nagybácsi, ezért a mentori szerepbe erősen beleszövődik a családi felelősség, itt ráadásul a rokoni szál elhanyagolása is ráerősít az érzelmi fokozásra, így valójában apa-fiú szintű dráma kerekedik ki a konfliktusáradatból. A történetről tehát elég röviden megemlékeznünk. A szuperkém Jack London, akinek a nőktől a gyilkolásig minden férfiasnak tartott kéj megadatik, egy különleges ügyben nyomoz: valakik sztárokat rabolnak el ismeretlen célból. Kutakodása közben lelkifurdalásból a családi szálakat is jobban felpörgeti, foglalkoztatni kezdi nővére megbicsaklott élete, és tékozló unokaöccsének, Gary-nek utolsó esélyként lehetőséget kínál, hogy a nyomdokaiba lépjen. A lelkifurdancs mellett azért, mert látja Gary-ben a tehetséget a nem átlagos munkakörhöz – és persze ifjúkori önmaga tükörképét is megelégedéssel szemlélheti a fiúban. Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy Gary végül felnő a feladathoz.

Társszerzőként az a Matthew Vaughn szállt be a buliba, aki aztán a Kingsman-filmeket is rendezte, és aki már korábban is dolgozott Millarral, például a Kick/Assből is ő készített filmet (szuperhős vonalon pedig az X-Men: Az elsőket vezényelte le, amelynek folytatásába már csak szerzőként nyúlt bele). A képregény rajzolója is igazi nagyvad, ha Dave Gibbons a kultikus Watchmenen kívül semmi mást nem csinált volna, akkor is helye lenne a halhatatlanok közt. Viszont itt ne annak a zsúfolt, keresztbeutalásokkal terhelt világát keressük, a Kingsmanben Gibbons csak a lényegre szorítkozik, a karakterekre és az érzelmi kifejezésekre. A háttereket és a díszletezést minimumon tartja, ami nem is baj, mert itt nem a nagy megfejtéseken van a hangsúly, hanem a domináns szereplőkkel mozgatott történeten, így fontos is, hogy ne vonja el ettől semmi a figyelmet. Valami azért kissé mégis eléri ezt a figyelemelterelést a szándék ellenére: Gibbons bár tapasztalt öreg róka, figurái néha kissé esetlenül mozognak, és a testhelyzetek sem mindig klappolnak, nem beszélve néhány gyengébb verekedésről és akciójelenetről. A történet humorából és az ábrázolt világ abszurditásaiból fakadóan nem mindig tudtam eldönteni, hogy ez a bumfordiság mennyire írható a karikírozás számlájára. És még az is lehet, hogy nem az agyonkoreografált szcénákat vette mintául, hanem az életszerűséget, a furán betalált ütéseket, lecsúszásokat, mellélépéseket. Ez tehát mégsem olyan tényező, ami különösebben csorbítaná az élményt, összességében jól megírt, lendületesen és eltalált karakterekkel végigvitt műről beszélhetünk, ami ha nem is ér fel például a Kick/Ass szintjéig, már csak terjedelme, ezért történetkibontakoztatási lehetőségei folytán sem, de azért ott van szorosan a nyomában. Ehhez egy megerősítő momentum: Millar remekül sűrít és ír a sorok közé, így világépítésben és dramaturgiailag is több van beleszőve, mint ami első ránézésre kitűnhet. A kötet a teljes hatrészes Kingsman: The Secret Service minisorozatot tartalmazza.

Beleolvasó és rendelés

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu