Mi az, ami minden táska rejtekén meglapul? A kulcscsomó. Története szorosan összefügg a zárak, lakatok históriájával, ezért ebben a részben egy nagyívű kalandozásra hívom a kedves Olvasót!

Az értékőrzés ősi igénye az embernek, komolyabb zárkészítésről mégiscsak a fémek megjelenése után beszélhetünk. A legkorábbi ismert zárszerkezetet Ninive ősi romjai között találták meg. Az ókori egyiptomiak is használtak fából készült reteszeket már több mint 4000 évvel ezelőtt: ez egy kívülről nem látható, csak belülről záró szerkezet volt. A mindkét oldalán használható zár később született meg. Az ókorban a rómaiak váltak a zárkészítés mestereivé. Értékeiket vasveretekkel, padlóhoz rögzített vaspántokkal megerősített ládákban tárolták (felső kép). Az ősi „széfekhez” ügyesen szerkesztett zárak és többfogú kulcsok is tartoztak. A vagyonosabb polgárok övükről hosszú zsinóron lógatták le a kulcsot, mintha ezzel azt akarnák üzenni, „gazdag vagyok, és meg is tudom védeni, amim van, nem érdemes hozzám betörni”. Mivel a „jel” jól látható volt, a kulcskészítők igyekeztek minél mívesebb darabokat készíteni. Ezt a bizalmi feladatot csak felkészült szakmunkás végezhette el. A zárkészítés már ekkor olyan magas szintre fejlődött, hogy technológiáját illetően ezután több mint ezer éven keresztül semmit sem változott. Főleg sárgarézt használtak, amely sorozatgyártásra is alkalmas volt, így megteremtette a zárcsere lehetőségét. Kialakult a csapó-zár, majd a zárbetét, számos „apróság”, ami segítette funkcióját betölteni.

A fejlődés újabb nagy lökése a 18. században érkezett. Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, íme néhány fontosabb állomás: 1778 – az első szabadalom Robert Barron által (még mindig reteszzár); 1784 – Joseph Bramah biztonsági zárat szabadalmaztatott, majd Jeremiah Chubb vaskereskedő megalkotta az úgynevezett érzékelős zárat, mely 1851-ig feltörhetetlennek bizonyult. A zártörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja James Sargent, „a modern zárak ősatyja”, aki megalkotta az első cserélhető kulcsos kombinációs szerkezetet, 1873-ban pedig az időzáras mechanizmusú reteszzárat. Fontos mérföldkő volt, amikor feltalálták a fordulatos zárat, mely a mai napig egyes zárszerkezetek alapja. Ezen a megoldáson dolgozott az amerikai Linus Yale (az ejtőreteszes elvet összekapcsolta a forgókulcsos megoldással). Később fia (Linus Yale, Jr. 1821-1868) továbbfejlesztette, ma is korszerű és használható technológiává tette, s ezeket a zárakat gyártotta és forgalmazta 1860-tól. (Vívmányuk többek között a zár alapelemét képező retesz melletti elzáró, illetve 1860-tól a kilincsnyelv, melyet már nem a kulcs, hanem a kilincs mozgatott.)

Hazánkban a legkorábbi emlék a 15. századból került elő, Piber Benedek visegrádi várnagy címerével, vasból készítették a hozzá tartozó lakattal együtt.

A történelem során nem csupán a zárszerelés fejlődött, hanem a zárfeltörés „mestersége” is. Leonard Danner zártörő szerkezete 1550-ben képes volt a zajtalan ajtónyitásra, de lehetőséget teremtett a zárcserére is.

A folyamatos technikai fejlődésnek köszönhetően a 20. században megjelentek az elektronikus zárak, biztonságosabbá téve értékeink védelmét, de ne gondoljuk, hogy mechanikus társaik elavultak, kikoptak a forgalomból. Sőt!

Az évszázadok alatt a zár és a hozzá tartozó kulcs olyan jelképes tartalmat nyert, amellyel ez az elmés kis szerkezet, úgy tűnik, még jó ideig nem is fog eltűnni a használatból. Mire gondolok? A szerelemlakatra, amely jelképezi egy szerelmes pár bizalmi viszonyának örökké tartó kötelékét. A „lakatolás” kultusza több forrás szerint valamikor a 2000-es évek tájékán kezdődött, eredete azonban régebbi. Sokan Nada és Rejla reménytelen szerelmének történetére vezetik vissza. A II. világháború idején egy sármos szerb tiszt beleszeretett egy bájos tanítónőbe, Nadába. A frontra indulás előtt a szerelmesek az éj leple alatt a Most Ljubavi hídon találkoztak, és fogadtak örök hűséget egymásnak. A távolság és a háború szörnyűségei elszakították őket egymástól, de a kegyelemdöfést mégis az adta meg a lánynak, hogy a férfi beleszeretett egy korfui nőbe, így hiába várta vőlegényét. A tragikus szerelem emlékére a szerb nők Nada és Rejla találkahelyén állítottak egy szerelemlakatot, ahol azóta egyre csak gyűlnek a szimbolikus zárak, az őszinte, örökké tartó, tiszta szerelem jelképei. A keleti kultúrákban is találkozhatunk hasonló szokásokkal. Huang-Shan hegyén a szakadék szélén futó romos korláton a kínai párok kötik, azaz zárják össze lelküket (a kulcsot nem illik megőrizni). Enoshima szigetén a japán fiatalok a mitológiai ötfejű sárkány és mennybéli kedvese szerelmét szimbolizáló harang megszólaltatásával fogadnak hűséget, majd zárják lakatjukat a harang körüli kerítésre. A legérdekesebb hagyománya talán a tajvaniaknak van: egy vasúti felüljáró korlátjára kerülnek a zárak tulajdonosaik kívánságával, akik úgy hiszik, hogy az aluljáró alatt elsuhanó vonatok keltette mágneses mező energiája segíti a beteljesülést.

Nem csak a szerelem, hanem a szerelmesek sem ismernek határokat, így a lakatolás szokása mára már mindenfelé megjelent a világban. Montevideóban (Uruguay fővárosában) például egy szökőkút található, amely egyfajta reinkarnációs hídként is szolgál, mert úgy tartják, hogy az itt elhelyezett lakat a halál után is biztosítja a párok összetartozását. Néhány éve Párizsban annyira túlburjánzott a „szerelemzár”, hogy a Pont des Arts gyalogoshíd korlátjának egy része le is szakadt. Ez persze nem tántorítja el a szerelmeseket, akiknek kifejezetten megvannak a turista célpontjaik. Több helyen a hatóságok, hogy védjék a műemlékeiket, igyekeznek furfangosan elébe menni az igényeknek. Például Moszkvában vagy Szöulban külön lakatfákat állítottak fel, ezzel újabb turistatömegeket csábítva a városba.

Szerelemlakatok: Amszterdam, Curaçao, Párizs, Montevideo

Kis hazánk szerelmesei is nyitottak az ilyenfajta megnyilvánulásra. Magyarországon az első lakatok a pécsi Janus Pannonius utcában egy kovácsoltvas kerítésen díszelegtek. A helyiek eredetileg azt mesélték, hogy a közeli középiskola érettségiző diákjai helyezték oda szekrényeik zárjait a véget érő diákévek örömére. Ma már sokkal inkább a szerelmesek helyezik oda „zálogukat”. 2014-ben az ide látogató spanyol trónörökösnek, Felipe de Borbónnak és ifjú feleségének, Letizia Ortiz Rocasolano hercegnőnek is megtetszett ez a szokás, így ők is itt hagyták a maguk lakatját.

Szerelemlakatok Gmundenben (Ausztria)

Nos, ha Győrben is találkoznak „szerelmi zárakkal”, már tudják, mi a helyzet, de jó, ha azzal is tisztában vannak, hogy a zárkészítésnek is vannak győri vonatkozásai. A valamikor jó nevű Elzett Zár- és Lakatgyár nevét a győri iparos László Zoltánról kapta (nevének kezdőbetűiből: LZ). Az 1919-ben alapított László Zoltán Fémárugyár egyéni cég volt, melynek termelése Győrben folyt, Budapesten csak kereskedelmi kirendeltsége működött. A cég kisipari vasáruk gyártásával foglalkozott, fokozatosan állt rá a bútor- és épületzárak gyártására, a tulajdonos-alapító szabadalmaira alapozva. Az 1929-es gazdasági világválság törte csak meg a cég fejlődését.

SzaSzi
Fotó: Szilvási Krisztián (15. kép)

Források: meseloajandekok.hu, tudasbazis.sulinet.hu, hu.wikipedia.org

A képek a flickr.com gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A (papír)zsebkendő
2. rész: A rúzs
3. rész: Az összecsukható esernyő
4. rész: A zsebtükör
5. rész: A napszemüveg
6. rész: A rágógumi
7. rész: Az öngyújtó és a gyufa
8. rész: A zsebkés