Ebben az évben ünnepli Azerbajdzsán az író születésének 150. évfordulóját, és jelen kötet megjelenését az Azerbajdzsáni Köztársaság Budapesti Nagykövetsége támogatta, az előszót, a méltatást pedig az azerbajdzsáni nagykövet, Vilayat Guliyev írta, aki méltán emeli ki Kenessey Mária érdemeit a fordítást illetően.

Ez a kis kötet válogatott novellákat tartalmaz, ezekbe a novellákba pedig belefér egy egész világ. A történetek kedvesek, tréfásak, cinikusak, gúnyosak, szívhez szólóak, de legfőbb tulajdonságuk, hogy általuk megimerünk egy másik világot, kitárul előttünk Hegyi-Karabah vidéke, a kereskedők és a falu bolondjainak élete, a társadalmi csoportok rétegződése, az idősek és fiatalok, a férj és feleség, a szülők és gyermekeik viszonya, egy olyan életforma, amely gyökeresen más, mint a nyugat-európai átlagemberé.

A novellák kendőzetlenül tárják elénk a furfangos ember gondolkodásmódját, de a küszködést is. Már a legelső történetben szembetűnik, hogy az apa rengeteget dolgozik, hogy el tudja tartani a családját, közben a fia csellel próbál boldogulni, kihasználva az egyszerű emberek babonáit, hiedelmeit. A Zarándokhely remekül mutatja be ezt az ellentétet. 

Egy másik jellemzője a kötet egyes szereplőinek a kivagyiság. Gaszim, a vadász olyan történeteket talál ki és mesél hallgatóságának, amelyek fantáziába illők, teljességgel hihetetlenek, és természetesen saját magát állítja be hősként, azonban a házában összegyűltek ekképpen is figyelnek a sztorikra, kifejezetten szórakoztatónak találják ezeket, ezért újra és újra összegyűlnek meghallgatni Gaszimot.

A fösvénység és az alkudozó kereskedő egy nagyszerű példája a fogfájós Hadzsi Rüsztem alakja, aki mindent elkövet, hogy olcsón megússza a fogorvosi kezelést, mindegy, milyen áron, de átverje a fogorvosát, ezért saját ép fogait is képes kihúzatni.

A megélhetésért folyó küzdelem, a becsületesség mintaképe Mirza Szefer alakjában jelenik meg, így kissé helyreáll az olvasó lelki békéje, hisz nem csupán ellenszenves figurákat, történeteket ismerhetünk meg, és ezzel a portrék palettáját is színesíti a szerző.

Annyira életszerűnek tűnnek ezek a portrék, teljesen elképesztő, ahogyan „mindenmentesen” tálalja elénk az író, vagyis nem ítélkezik, nem kritizál, azonban a történeteivel abszolút kifejezi, hogy milyenek is ezek az emberek. Egyszerű fogalmazásmódja igazából tükrözi azt is, hogy nem csupán író, nem ez a fő foglalkozása. Írásai nélkülözik azt a kifejezési technikát, amitől igazán szép irodalmi művet olvashatunk, azonban képszerűen fogalmaz, a valóságot szemlélteti, ez pedig mindenképp nagyra értékelendő.

Az elbeszélések között van visszatetszést keltő is, ilyen például a címadó történet, amelyben a szerző elmeséli, hogyan bánnak az emberek az együgyűekkel, a szellemi fogyatékosokkal. Valahogy olybá tűnik, hogy az a természetes bánásmód, ahogyan a szereplők viselkednek: kigúnyolják őket, a messzemenőkig megalázzák szegény szerencsétleneket, de még a szellemileg ép embereket is az őrületbe kergetik puszta szórakozásból.

Egy másik aspektus, amely megragadta a figyelmemet az, ahogyan a nőket leírja, szerepelteti az író: minden esetben alárendelt szerepben jelennek meg az anyák, feleségek, leányok. Ez persze nem annyira meglepő, hisz a mai napig jellemző az iszlám világában ez a fajta bánásmód, mégis érdemes szót ejteni róla.

Ugyancsak feltűnő az azeri-örmény ellentét, amely napjainkban újra kiélesedett, háborús övezetté változtatva Hegyi-Karabah vidékét. Talán ebből az egy szempontból érződik a szerző részrehajlása, hisz azeriként lenézően, lekezelően beszél az örményekről.

Amit hibaként említhető a könyv korrektúrája szempontjából: sok a karakter-elütés vagy -hiány, ami zavaró tud lenni. A borító kedves, tetszetős a szemnek, ezért plusz pont jár.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com